Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 1. szám - MŰVÉSZET - Ékszer lett az Életfa: Szervátiusz Tiborral beszélget Eke Károly

és nagyon dekoratív. Amit erre a szoborra írtam, szintén emlékeztet a tájra: a Tavaszi szél vizet áraszt című népdalnak három versszaka. Ez vonatkozik a Tiszára, a víz közelségére, a szerelemre, az emberpárra, a népnek a megmaradására. Ezért írtam fel ezt a népdalt.

— A nőalak kötényén a virágdísz azt jelképezi vajon, hogy a nőből sarjad ki az új élet?

— A virágnak a magyar népművészetben jelzése, jelentése van. Nagyon jól tudják a néprajzosok, hogy nem mindegy, milyen a virág és milyen irányban áll: egyenesen áll, vagy oldalra dől, vagy elhajlik. Ezek a régi magyar beszédjelek a néprajzban, amelyekből az emberek régen olvasni tudtak. Mint ahogy Erdélyben ma is valaki, ha kimegy az utcára, arról pontosan tudják, hogy leány, asszony, özvegyasszony, mindent el tudnak mondani róla, mert tudják az ingéről, hogy a hímzés, a hímzésnek a színe, a virágok összeállítása mit jelent. De ugyanígy olvasni lehet a kanászkürtöknek, az ivókürtöknek, a lőporszaruknak a díszítéséből is. A virágok állásából, méreteiből olvasni lehet. Ez volt a régi magyar jelrendszer, amely sajnos már kiveszőben van. Hogyha ezek az emberek, akik itt élnek és nézik a szobrot, újra tudatosítani tudnák magukban ezt, akkor közelebb kerülne hozzájuk a virágdíszítés. Megértenék azt, hogy az ő régi múltjuk nyelvén, abból szerkesztődött, formálódott ez a szobor.

— Ezek űz alakok, ahogyan most itt állnak a talapzaton, gyönyörűek és mesteri munkáról vallanak. A famunka gyönyörűsége is jelen van itt. Pedig ezek az alakok monstrumok, hiszen három mázsa körül van egy-egy alak súlya.

— Körülbelül három mázsa lehet a szobor egy-egy része. Azért választottam a fát, mert úgy éreztem, hogy ebben a környezetben az a legélőbb, a legközvetlenebb anyag. Kő, márvány és fém idegen lehetne, esetleg mesterkélt ebben a környezetben. Úgy látom, igazolódott is az elképzelésem, mert valahogy élete van ennek a fának ezen a gyönyörű kis téren és illeszkedik, hangolódik környezetéhez.

— És most a hogyan tovább kérdése. A történelem névtelen hőseinek élete, sorsa, megmaradt műve megörökítésre várna a művészet által is. Vajon belefér-e ez az Ön művészetébe, leikébe?

— Nyilván beleférne. Én a Kárpátokon belüli, sőt, az azokon kívül élő magyarokat, csángókat egy népnek tekintem. Akik egy nyelvet beszélnek, hozzám annyira közel állnak, hogy bele tudom élni magamat a helyzetükbe és tudok azon a nyelven beszélni, ami ehhez a területhez közel áll, vagy ebből a gyökérből tud kialakulni, táplálkozni.

— Akkor egy népi megrendelést máris közvetítek és remélem, hogy Szervátiusz Tibor majd alkot mondjuk a kubikosokról is műveket.

— Tegnap az utcán álltam és egy fiatalember megszólított. Azt kérdezte, hogy miképpen vállaltam el ezt a megrendelést Csongrádra, hiszen ide Budapestről nemigen szoktak ismertebb művészek jönni, nem akarnak ide dolgozni. Nagyon csodálkoztam ezen. Mondtam is neki, hogy nekem minden magyar ember egyforma. Teljesen mindegy. hogy az Pesten él, Csongrádon vagy Moldvában. Én szívesen jöttem ide és lehetőségeim szerint, képességeim szerint alkottam meg ezt a szobrot. Ezután is bármikor szívesen, sőt, egyre nagyobb örömmel dolgozom az itteni népnek.

86