Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 10. szám - MŰHELY - Katona Imre: Györffy István és a folklór

a népélet-néphagyomány átalakulásától való félelem. Györffy szerint a történelmi osztályok műveltsége erőtlen, eltávolodott a néptől, az új polgárságé még merőben idegen, így ez a „felső” harmad vegye át a nemzet többségét kitevő nép megszűrt hagyományait! Érdemes itt megjegyezni, hogy az átvételben a várost és a polgárságot Györffy alkalmasabbnak vélte, mint a meglehetősen öntelt és idegenkedő középosztályt; elítéli a külsőséges magyarkodást; a velünk együtt élő népek megismerését oly fontosnak tartotta, hogy a latin helyett valamely szomszéd nép nyelvét ajánlotta vizsgái tárgynak.

Györffy az alapnak szánt szellemi hagyományokból a hiedelmeket természetesen kirekesztette, mellyel viszonylag többet foglalkozott, de nagy elismeréssel szól a gyakorlatilag is felhasználható egyetemes népi tudásról. A tételes joggal szemben előnyben részesíti a jogi népszokásokat, melyeket a törvényhozás alapjául szán. A dramatikus szokásokat, népi játékokat és táncokat „felülről” is visszaadná a népnek, ahol pedig még elérhető közelségben élnek, arra alapozná az oktatást. Idegennek érzi az iskolás tornát. Bízik benne, hogy szokásainkból egyszer kisarjad a nemzeti dráma. Különleges szerepet szán a mindenki számára érthető és egyben élvezhető népzenének, elgondolásait Bartók és Kodály nyomán fejti Jki bővebben. Nagyszabású művelődéspolitikai tervezete még egyéb részletekre is kiterjed. Bátor és maradandó gondolata: „A magyarság nem a test, nem a vér, hanem a lélek kérdése.” (A néphagyomány ... 1942, 90.)

Györffy azon kevesek közé tartozott, aki nem elégedett meg a tervezgetéssel, hanem lehetőségei szerint megvalósításukon is állandóan és kitartóan munkálkodott: pl. tanácsaival és az általa javasolt szakmai ellenőrzéssel helyes mederbe próbálta terelni a Gyöngyös Bokrétát, kutatótáborokat és intézményeket szervezett, ill. tervezett, népfiakkal kollégiumot akart megtölteni; szerkesztett, kiadványokat támogatott, hallgatóit segítette és biztatta. Mindezek köztudottak és már bővebb méltatást is kaptak. Itt talán csak annyit, hogy legalább annyi folklorista vallotta és vallja magát Györffy tanítványának, mint tárgyi kutató. Hatása alól szinte senki nem vonhatta ki magát, elismerve vagy vitázva, voltaképpen máig előttünk van, kevesek érhették utol és még kevesebben hagyták csak el.

Nagyszabású önvédelmi programja természetszerűleg csak részlegesen és áttételesen valósult meg, teljes sikeréhez sok feltétel hiányzott, a fejlődés is új utakra tért. A népzene az általános iskolai oktatás révén valóságos zenei anyanyelvvé vált, de nem engedtük le a sorompót az új áramlatok előtt sem, s a hivatásos zene is több irányzatot képvisel. Inkább beszélhetünk egymás mellett élésről, mint kiszorulásról, ha a népzene már nem is szerves része átalakult életünknek. A népköltészet némi helyet kapott, de más művészeti ágak (tánc, játék, művészkedés) egyéb formákat (táncházak, együttesek stb.) kerestek, a mezőny széthúzódott: népi, műkedvelő és iparművészeti ágazatok, ill. népi és hivatásos művészek között számtalan az átmenet, sokféle a kibontakozás és kifejezés lehetősége is. A mai kor váratlanul és páratlanul sokszínű művészettel él. E gomolygást bizonyára majd valamilyen letisztulás fogja követni, melyben régi és új, népi és nemzeti, nemzeti és nemzetközi akár egy magasabb szinten is ötvöződhet.

Györffy defenzív művelődéspolitikája a maga idejében pozitív szerepet töltött be; ma már megállapíthatjuk, hogy csak részlegesen és e részleteket tekintve is másként valósult meg; tervezője nyilván nem egészen ezt akarta. Könnyű és hálás feladat a mérlegelés, de jóval nehezebb hasonló nagyszabású, mának szóló program kidolgozása, amikor a hagyományok iránti érdeklődés és igény ismét világszerte jelentkezik. Semmi biztosítékunk, hogy egy egyetemes, átfogó, felülről és alulról egyaránt (akár intézményesen is) támogatott művelődéspolitika minden részletében helyes, és realizálódik is; ilyenre a közelmúltban sem volt még példa.

66