Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 10. szám - Hatvani Dániel: Erre csörög a dió: regényrészlet

Aliz — két bátyja után a harmadik, s egyben legkisebb gyermekként a családban — az 50-es évek végén szerzett gyógyszerészeti diplomát. Keszeg, soványka lány volt, keskeny csípővel, apró mellekkel; arca szép, de merev, szoborszerű, bájt és kedvességet nélkülöző. Éveken keresztül csak állva volt hajlandó szeretkezni — szüzességét is így veszítette el —, bebeszélvén magának, hogy így kicsurog belőle a sperma, s nem esik teherbe. Sok fiúja volt, de állandó partnere egy sem; a módszer sem vált be, mert már egyetemista korában kétszer volt kaparáson. Szülővárosába hazakerülve folytatta korábbi életmódját, azzal a különbséggel, hogy — lépést tartván a hazai motorizáció terjedésével — kezdte megkedvelni az autók hátsó üléseit. Az aggódó család mindinkább úgy találta, hogy ebből nehezen lesz férjhezmenés, s ha lesz is, a família magas igényeit kielégítő vő aligha találtatik. Ezért az atya — élete alkonya emlékezetessé tehető csínytevésének is szánva — döntő lépésre szánta el magát: a tágas, stílbútorokkal berendezett polgári lakásban zsúrt rendezett, afféle korabeli házibulit, ahová meghívtak a családdal ilyen vagy olyan — leginkább tágabban értelmezett szakmai, azaz egészségügyi — kapcsolatban álló hat egyedülálló értelmiségi fiatalembert. Aliznak természetesen a zsúron házikisasszonyként illett részt venni, méghozzá olymódon, hogy az atya a nyakába akasztott egy százezer forintról kiállított takarékbetétkönyvet.

A hat fiatalember közül kettő, egy színész — ő volt az egyedüli nem szakmabeli —, továbbá egy sebész adjunktus, látva, hogy mire megy ki a játék, meglehetősen tartózkodóan viselkedett; alig másfél óra múlva, miután, mértékkel bár, de végigették-itták az asztalra felhordott finomságokat, távoztak. A többi négy azonban beszállt a ringbe; versengeni kezdtek Aliz kezéért és nyakbavalójáért. És a küzdelemből — éjfélre járt már az idő — Szikszai Elemér került ki győztesen.

Igaz, miután valamennyien távoztak, Alizon egy kisebbfajta idegroham tört ki, amiért a színész nem kapott rá a csalira; legszívesebben őt választotta volna férjül. Alig győzték vigasztalni, hogy sokkal jobban jár a fiatal, tehetséges — bár most még egy kissé ágrólszakadtnak tetsző — nőgyógyásszal.

Szikszai egy szegény falusi tanító negyedik gyermekeként végezte el az orvosegyetemet, kitűnő eredménnyel, sok-sok nélkülözés közepette. Professzora váltig könyör- gött neki: maradjon a klinikán, egyetemi katedra, s tudományos karrier várhat rá. De Elemért mindez nem érdekelte, kijelentvén, hogy neki pénzt kell keresni, nemcsak saját magán, de szülein is lendíteni akar, akik oly sokat áldoztak rá, s vele együtt nélkülöztek. Igen ám, csakhogy egy dolog a pénzkeresés eltökélt szándéka, s megint más annak a mindennapok gyakorlatában történő véghezvitele, a nélkülözhetetlen apró trükkök eltanulása, s főleg azok alkalmazása. És az utóbbihoz szükséges tapasztalatokkal Szikszai akkoriban még egyáltalán nem rendelkezett — ilyen hajlamokat a szülői háztól sem hozhatott —, úgy volta pénzzel, mintaszűz kamaszfiú a nővel: titkon imádta, de nem tudta, miként kellene közelednie hozzá. így azután a vidéki kórház szülészeti osztályán csöppet sem került előnyösebb helyzetbe, mintha a klinikán maradt volna; a magánrendelőt is fenntartó öreg, tapasztalt rókák elhappolták előle a pénzes pácienseket.

Attól a pillanattól kezdve, hogy Alizt eljegyezte, szakmai hírnevének csillaga emelkedni kezdett, s az addig oly nagyon áhított bankjegyekkel kibélelhette összes zsebeit. Aliz szülei megengedték, sőt kifejezetten kérték, hogy még a házasságkötés előtt odaköltözzék hozzájuk, s együtt hálják a lánnyal; ennek fejében rögvest szakítania kellett addigi szeretőjével, a telt keblű, lollobrigidai termetű röntgenasszisztensnővel. Az esküvővel egyidejűleg kétszoba-összkomfortos lakásba költözhettek, ennek kiutaltatá- sát is az atya intézte el. Az ifjasszony hozományként kapott szoba-és konyhagarnitúrát, s a takarékbetétkönyvhöz is csak azért kellett nyúlniuk, hogy vehessenek egy használt, de megkímélt Wartburgot.

18