Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 9. szám - MŰVÉSZET - Gergely Mihály: Fejes István feltámasztásáért

Szavahihető koronatanú e két sorozat. Az apa képeivel keli kezdenünk. E korai műveket őrző mappába — úgy érzem — okkal, dokumentumként sorolódott be egy fénykép is a Hatvanban dolgozó pedagógus házaspárról. Házasságuk elejéről való. Édelgő egybeborulás nélkül, mégis meghitten, elválaszthatatlanul összetartozóan áll egymáshoz simulva az erdélyi Farkaslakán (1914-ben) született óvónő, Sipos Rozália (Tamási Áron másod unokatestvére). Magas, sokat bírónak látszó testalkatú asszony, és a nála fél fejjel magasabb, széles vállú, atléta izomzatú néptanító, a vaskúti vasutas fia. Összeillő, hosszú, boldog életre érdemes, szép emberpár. De mit művel velük is a kirobbanó második világháború! A karpaszományos (végül hadapród őrmester) tanítót kiviszik a frontra, a magára maradt anya pedig kétségbeesetten utazgat Hatvan és az Erdélyben élő húga otthona között a három fiúcskával, ahogy az anyagi kényszer rendeli. Párja a hadifogságból érkezik haza nagysokára, 1947-ben.

Hogy mi történik a katonákkal a háborúban, fogságban akkor is, ha túlélik a poklok minden bugyrát, erről vallanak a tizennégy éves fiú első, vitathatatlan tehetséggel megalkotott sorozatának lapjai. Micsoda portréi ezek a rettegéseknek, megalázódá- soknak, gyötrelmeknek, kiszogáltatottságnak! S a hajdani (alig másfél évtizedes) fényképen még megtörhetetlen erejűnek látszó férfi döbbenetes kórleletei!

Újév napján, 1954. január 1-én született a művész aláírása szerint az első ceruzarajz. Katonazubbonyban, (a három fiú által napjainkig valami különös együttérzéssel, a titok nyitját kereső szertartással fel-felvett, a szekrényben őrzött, rangjelzés nélküli zubbonyban), és katonasapkában néz ránk a lesoványodott, már-már bomlottan űzött, de még küzdő tekintetű férfi. A következő lap vízfestmény, vázlat, de a katonasapkás, kuszáit hajú, lehorgadt fejű, keserűen lebiggyedt ajkú apa lelki összeomlásának hiteles ábrázolása.

Az első sorozatban három civilkép követi a két katonaportrét. Az elsőről is az összeomlott ember néz ránk, öltönyben, nyakkendősen, szemébe húzott, kajla karimájú kalapban. Alig két hónappal későbbi a próféta szakállú akvarell, s ugyanazon év karácsony másnapjáról való a ceruzarajz. Ezen jólöltözött, komoly, korosodó férfi mered maga elé. Arca tisztán látható, mert csupán a bajuszát hagyta meg a harctérről-fogság- ból hazahozott dús arcszőrzetből, és most — talán utoljára — megpróbálta magát összeszedni. De milyen ez a katonasors után tanítói munkáját a régi hivatásérzettel folytatni akaró, az egyházi iskolák államosításában részt vevő, véleményét mindig őszintén kimondó férfi? Gyógyíthatatlanul megrokkant, mosolytalan. Tekintete sötét, fájdalmas. Reménytelen. Csoda-e, ha ilyen, hiszen egy tiszta meggyőződéssel tett lépése, egyik fölöttese ellen fegyelmi vizsgálatot kérő levele után véglegesen kipenderítették az iskolából, s már évek óta segédmunkás kőművesek mellett, éjjeli őr, újságkihordó, raktáros.

Mi maradt meg a néptanítói tervekből, emberi álmaiból? A fiai. És a zene, a naponta elővett, megríkatott hegedű. Milyen sokszor feltűnik ez a vigasztaló, lélekröptető varázsszerszám; egyik fő rekvizituma lesz Fejes István képeinek.

Az 1954-ből megmaradt másik sorozat, az önarcképek lapjai, szinte tükörképei az apa-portréknak. Kétkedőén és gyanakvóan méreget bennünket ez a tizennégy éves fiú, mintha azt kérdezné: hát mi történik valójában ebben a világban? És tőlem mit akartok? Mire akartok engem is rászedni? Hitetlenség és dúltság az egyik rajzon, melyen életkora már inkább egy felnőtt, fiatal férfié, mint az általános iskola utolsó osztályos tanulójáé.

* * *

Aki már évek óta — a bajai iskola mellett — szorgalmasan jár a városban élő Rudnay Gyula szabadiskolájába. Ebben szerencsés volt, sok mindent megtanulhatott a mester88