Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 9. szám - MŰVÉSZET - Gergely Mihály: Fejes István feltámasztásáért

tői a festészet mesterségbeli tudnivalóiból. Tanulmányait Budapesten folytathatta, a Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban, ahol tanára Benedek Jenő volt. Fortuna még kegyes hozzá: a gimnázium után megszakítás nélkül mehetett a Képzőművészeti Főiskolára, ahol Barcsay Jenő, Ék Sándor és Pap Gyula voltak mesterei.

Kollektív kiállításokon már főiskolás korában részt vehetett, ugyancsak külön engedéllyel bevihette munkáit a zsűrikre, és vásároltak is tőle ekkor, és a főiskola után is rendszeresen.

A szerencse azonban lassan elpártolt tőle. Pedig tehetségét már senki sem tagadhatta, a főiskolát kiváló eredménnyel elvégezte, rajzot és művészettörténetet tanított 1965-től 1970-ig budapesti gimnáziumokban, szakközépiskolákban, miközben konok kitartással, vasszorgalommal dolgozott, kereste egyéni hangját, saját festői stílusát. Hogy meg is találta, az 1970-es évek elején született munkái igazolják. Drámai kompozíciókban, fájdalmas szomorúan, emberi együttérzést, segítséget és támaszt váróan férfiak és nők sorakoznak azokon a festményeken. Színei, színegyüttesei olyan erejűek, ecsetkezelése annyita expresszív, hogy alkotójuk vékony testalkatát, elbizonytalanodó mozdulatait ismerve, el-elakadó, halk beszédét hallva alig hinnénk, hogy képes volt erre a teljesítményre. Az egyéni hang megtalálásának első éveiben sokkal többre lett volna képes, ha tehetsége kibontakoztatásához és elismertetéséhez megkapja a szükséges teret.

Nem kapta meg. S ez a második szála ennek a tipikusnak is mondható egyéni sorsnak, mely az önkéntes halál okainak megvilágításához elvezet.

A tehetség egyik csalhatatlan jegye az önismeret, az önmagunk megméréséhez kívánatos szigor. Fejes István 1972 elején küldi el első levelét a Képző- és Iparművészeti Lektorátusnak, ahonnan 1972. április 25-én kap választ a zsűrizéssel kapcsolatos teendőkről. A zsűrizés 1973. augusztus 11-én megtörténik, a bemutatott képeket kivétel nélkül kiállításra méltónak ítélik, de újabb levelére, 1973. december 19-én a következő válasz érkezik:

„Értesítem, hogy az 1974-es kiállítási program kialakításakor nem tudtunk beosztást biztosítani az Ön számára.

A kiállítótermek igen sok külföldről érkező anyagot fogadnak a jövő év folyamán a tervek szerint, s emiatt csak korlátozott számú hazai kiállítás programba állítására volt mód.

Kérelmét természetesen átvisszük az 1975-ös évre, azt remélvén, hogy 1975-ben több lehetőség nyílik önálló kiállítások megrendezésére.

Újabb értesítésünkig ezért szíves türelmét kérem."

Haláláig nem adatott meg a budapesti bemutatkozás lehetősége, noha kérését az elutasítások ellenére minden évben megismételte, s a fentihez hasonló választ évente megkapta. Erős fizikumú, egészséges idegzetű emberek mélyebb sebeket, megrázkódtatásokat is elbírnak, de a gyermekkorában gyógyíthatatlanul megsérült lelkű, depressziósán neurotikus, ekkor már betegesen érzékeny Fejes István nem.

Eljött a Völgy utcai idegosztályra való beutalás ideje, aztán az öngyilkossági kísérleteké. Mindegyikből alacsonyabb szinten regenerálódott. A Völgy utcában többször volt betegtársa Latinovits Zoltán, akit nem csak Színészkirály című képén, de több festményén, rajzán is megörökített. Elsötétülő életének elűzhetetlen árnyalakjaként, sorstársának emlékeként — Latinovits balatonszárszói öngyilkossága után is.

Első — életének egyetlen — önálló tárlatára szűkebb hazája, Bács-Kiskun megye székhelyén, Kecskeméten került sor, 1981. novemberében.

Neki azonban ekkor már a megkésett csalfa Fortuna-asszonynál kitartóbb társa volt, az önpusztítás démona. A következő év februárjában Márton barátom, a festő megmentéséért másfél évtizeden át hadakozó középső Fejes-fiú hívására, a Korányi kórház baleseti belosztályán látogattam meg. A megivott nagy adag sav aggasztó követ89