Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 9. szám - DOKUMENTUM - Németh József: Napló (1898-1911): III. rész: sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta: Füzi László

Ily körülmények között a szellemi munka sem megy úgy, mint kellene. Egy cikket írtam a Nagybánya és Vidéké-be. „A nemzetiségi kérdés megoldása” címmel. Egyelőre pedig semmit sem csinálok.

Szolnok

1903. március 8. Mennyi elmondanivaló! Március elsején el kellett foglalnom új állásomat. Otthon előbb eljártunk Vilmával vagy 30 helyre búcsúzni; febr. 4-én mi adtunk egy estélyt utoljára; 26-án Bommerszbach Péter. A tanári kar és a Polgári Olvasókör együttes banketten búcsúztatott el, a Polgáriban febr. 23-án. Mikor Torday, Vida, Dergáts S. elbúcsúztattak, én szóltam röviden. Megköszöntem az ünneplést. Elmondtam, hogy ami érdemem volt, az elsősorban a nagybányai társadalomé. Mert én úgy képzelem az egyéniség fejlődését, hogy sok ember, sok gondolat, de mindenhogyan a milieu, a környezet fejleszti azt ki. Midőn a végén azt akartam kérni, hogy „tartsanak meg emlékükben” — az utolsó szót nem tudtam kimondani, annyira elérzékenyültem. Hasonlóan érintett a dalárda figyelme, midőn a szomszéd teremben váratlanul felhangzott az ének: „Mi zengi túl a bérceket?”..., majd a „Ballag már a véndiák!” A cigány az azzal kezdte: „Ha elmegyek kisangyalcm messzire.”

A VII. osztály az utolsó órán búcsúzott el; Szabó János volt a szónokuk; a Vili. a lakásomra jött teljes számmal. Itt Kiss Sándor beszélt. Alig hogy tudtam nekik válaszolni a meghatottságtól.

A fiúk különben megnehezítették az elutazásomat azzal is, hogy sokan kijöttek 28-án du. a vonathoz; akartak énekelni és beszélni is, de erre már nem került a sor — saját kívánságom folytán. így is mikor a feleséget megcsókoltam, a jó barátoknak meg a fiúknak intettem, abban a pillanatban nem tudtam visszatartani a sírást, s siettem be a kupéba, hogy fájdalmamat elrejtsem.

Életem egy szép korszaka lezárult. „S ami elmúlt, többé vissza nem jő!”

Különben februárban végeztem a rendes munkámat, iparkodtam az új kollegának mindent rendben hagyni. Vilma egészséges volt, s így sok örömöm telt a családi életben. Nem is tudom, hogy milyen ellentétes hatást tud Vilma bennem kelteni. A kis „mamuka” februárban valósággal ünnepelt volt. Mintha csak a mézesheteink újultak volna meg; egy-két óráig is ölelkeztünk, csókolódtunk. Bár vigyáztunk, tartok tőle, gyümölcse is lesz a szeretetnek.

Sőt mi több, féltékeny lettem e hónapban, s e zöld szemű szörny úgy erőt vett rajtam, hogy szinte nyilvánosan is kimutattam, Vilmának meg egyenes megmondtam.

Febr. 1-én a lutheránus bálon történt, hogy Kelemen Béla —adótiszt, ki a házigazdánknál kosztol, s így több ízben összetalálkozott a feleségemmel, nagyon kezdte táncoltatni az asszonykát. Négyesre, csárdásra, keringőre. A szünetek közben meg odajött a mi asztalunkhoz, éppen őmellé. S nagyon jól érezték magukat, míg az asszony oldalán én olyan fölösleges holminak látszottam.

így aztán tudva azt, hogy Vilma már régen megjegyezte, hogy Kelemen csinos fiú; továbbá, hogy ő anyjától olyan véralkatot örökölt, amely bizonyos fokig szuggerálható: azért elkezdtem bosszús lenni. Egy alkalommal mikor jött Kelemen fölkérni őt, s a feleség vonakodott, én is siettem megjegyezni, hogy elég. Azon kívül Vilmának tettem célzásokat, hogy vigyázzon, mert kissé már az illem határain túl is vannak a szigorú kritika szerint.

Otthon aztán nyíltan letárgyaltuk. Megmondtam, hogy nem szívesen látom, ha ővele csak szóba is áll. Legutóbb Bommerszfcachéknál voltunk együtt, de azért nem találtam magam sehogy sem jól. Nem is bánom, hogy eljövünk már onnan —főleg most kényes a helyzetem, mikor Vilma egyedül van ott. Az erényességében föltétien megbízom ugyan, de nem tartom ellenálló képességét erősnek, éppen ideges alkatánál fogva.

77