Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 1. szám - MŰHELY - Szekér Endre: A szociográfikus megközelítés stílusproblémái
SZEKÉR ENDRE A SZOCIOGRAFIKUS MEGKÖZELÍTÉS STÍLUSPROBLÉMÁI A mai magyar elbeszélő irodalomban különböző formabontó és formateremtő kísérletek hódítanak. A cselekményes regény visszaszorult, a hagyományos időrend felbontása divattá vált. Megnőtt a szerepe a modern intellektuális prózatörekvéseknek, sokan a hagyományos elbeszélő stílust személyességgel, líraisággal oldották fel. A tudatalatti világot megragadó szürrealista ábrázolás mellett mind nagyobb hatással volt íróinkra a film, a film formanyelve, montázstechnikája. Míg néhányan a francia „új regény” formai játékaira figyeltek, többen az amerikai „non fiction”, a tényirodalom és a szovjet irodalom nagyrealista törekvéseinek hatása alá kerültek. A magyar szociográfiai irodalom második nagy hulláma a hatvanas-hetvenes években erősödik meg, részben kapcsolódva a két világháború közötti nagy magyar szociográfiákhoz, részben követve a modern tényirodalom és nyersebb valóságábrázolás igényét. Kettős vonzásban, kettős követelmények között bontakozik ki a szociográfiai mű: egyrészt kötődik a tudományos eredményekhez, felhasználva például a szociológia eredményeit, másrészt a szépirodalom különböző műfaji lehetőségeit. Irodalomtörténeti munkák, esztétikai fejtegetések, egyes művekről írt tanulmányok megegyeznek abban, hogy az író és műve között különös kapcsolat alakul ki. Az író sokkaí közelebb kerül a műhöz, mint más epikai alkotásnál. Ez legtöbbször abból adódik, hogy személyes élményeit, tapasztalatait használja fel. Sokszor a maga falujáról, szülőföldjéről ír, és a legközvetlenebb gyerekkori emlékeit dolgozza fel, a saját családjának sorsáról vall. Ez a nagyon erőteljes közvetlenség, személyesség természetesen átformálja a művet, a regényszerű elemek mellé emléktöredékek, lírai vallomások kerülnek. Másrészt a líraiság, a személyesség mellett gyakori az ettől éppen távolabb lévő dokumentumok, hitelességet és objektivitást kifejező-éreztető adatok, statisztikák, jelentések beépítése a szociográfiai alkotásba. Az irodalmi szociográfia állandóan változó műfaj lett, melyben minden szociográfus író megtalálta a maga sajátos kifejezési lehetőségeit. Benedek Marcell formátlan műfajnak nevezte a regényt. Ez illik a szociográfiára is, de talán hatványozottabban. Valóban „formátlan” a szociográfia műfaja, hisz érvényesülhet benne a regény, a riport, a vallomás, a tanulmány, a napló, az önéletrajz, a leírás különböző műfaji sajátossága. A magyar irodalomban korszakos jelentőségű szociográfiák jelentek meg a két világháború között a népi irodalom fénykorában (Féja Géza: Viharsarok, Erdei Ferenc: Futóhomok, Illyés Gyula: Puszták népe, Nagy Lajos: Kiskunhalom, Szabó Zoltán: A tarái helyzet, Kovács Imre: Néma forradalom stb.j. Bálint György világosan látta akkor, a harmincas években e szociográfiák különös jelentőségét, s közben észrevette e művek kettős vonulatát. Egyikben a szubjektivitás, a személyesség, a szenvedélyes felháborodás hangja, a másikban a hűvös, tárgyilagos, nyugodt stílus volt a jellemző. Bálint György már akkor felfigyelt a szociográfiai műfaj és a stílus kapcsolatára, e kettő sajátos egymásra hatására. Mert természetes az, hogy az első típus személyessége és a másik típus tárgyilagossága is egyértelműen a stílusban ragadható meg. A közelmúlt magyar szociográfiai alkotásairól Kiss Ferenc azt jegyzi meg, hogy a szociográfiában a személyesség a „vállalás és a szolgálat szenvedélyeként” jelenik meg. Fontos valóságelemekre bukkan az író, nem tudja nem megírni, hirtelen izgalommal, nagy szenvedéllyel fog a munkához. A benső szenvedélyt kísérheti a meggyőzés érdekében tárgyilagosság, szigorú, fegyelmezett stílus, érvelés. A „kibeszélés” úgy hat 68
