Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 9. szám - Köteles Pál: Herkules-fürdői emlék: elbeszélés
KÖTELES PÁL HERKULES-FÜRDŐI EMLÉK A gyávaság súlyát igazában akkor érezte először, amikor kedélyesen elmagyarázták neki: az úristen csak azért adta bérbe választottéinak a világot, hogy megtorolhassák a bűnt. — Pontosabban — emelte magasba az ujját az őrség parancsnoka — mi lehetővé tesszük, hogy a vétkesek leülhessék a bűnt — kezét hirtelen a fiú vállára tette —, megengedjük, hogy leüljék — mosolygott a parancsnok, s megpaskolta a kölyök arcát, de közben a smasszert nézte, aki gumidoronggal a kezében az ajtóban állt. — Reggel öttől este kilencig egyenes derékkal kell ülni: a törzs kilencven fokos szöget zár be a combbal, a comb a lábszárral, a lábszár a lábfejjel ... — A fiú megpróbálta közömbös arccal végighallgatni a kiselőadást, ám úgy tűnt, hogy ez a legkevésbé sem tetszik az isten béresének. —Jártál iskolába? — kérdezte kis ingerültséggel a hangjában, s megfogta a fiú állát. A kölyök szeretett volna bólintani, hogy hát járt, de állát olyan szorosan tartotta a tenyér, hogy képtelen volt megmozdítani a fejét: — Mától te is derékszögember vagy, kölyök. Ha a többi nyaralóban nem tanultad meg hogyan kell ülni, itt majd megszokod ... — Tekintetével körbepásztázta a zárkát, s elégedettnek tűnt azzal, amit látott. A régi cellalakók derékszög-tartásban ültek, az arcuk közömbös volt. A szemük se rebbent. — És nehogy ártatlannak hidd magad — emelte megint magasba az ujját a parancsnok —, az ártatlanság-tudat a legártalmasabb rögeszme — szélesen mosolygott. — Itt jól fogod érezni magad. Az urak jó társaid lesznek, főként, hogy saját ágya is van mindenkinek. Négy ágy, négy delikvens. Nem rossz arány, ha meggondolom, hogy volt időszak, amikor négy ágyra nyolc bűnös jutott. De azt mi se szerettük. Nehogy azt hidd, hogy szerettük. Ő a pátriárka — bökött hirtelen a hajlott korú fehér szakállas papruhás férfira —, ez meg ügyvéd. Csavaros esze van, de itt nem sokra megy vele. — Az ügyvéd a férfiaknak ahhoz a fajtájához tartozott, akiről nehezen megállapítható, hogy hány éves: ötven épp úgy lehetett, mint hatvanöt, de a fiú inkább az utóbbira gondolt. — Éz meg egy őrült — folytatta a groteszk bemutatást az őrség parancsnoka —, dr. Mussolini legrosszabb betege ... Ez az úr se evésre, se beszédre nem használja a száját. Ide nézz csak — a parancsnok kigombolta a 35—40 év körüli férfi kabátját, s megmutatta a fiúnak a csövet, amelyen át a letartóztatott magába szokta önteni a híg ételt, majd hosszan magyarázta, hogy ez mekkora udvariatlanság a többiekkel szemben. — Még nyelnie se kell... — A fiú borzongva nézte a beteg embert, s főként a csövet, amely úgy mozgott, mintha nem élettelen gumidarab lett volna, hanem egy fürge sikló. — Ő azt hiszi, hogy ártatlan —visszagombolta a kabátját. — Az a dilije, hogy ártatlan. Hát ehhez mit szól, ügyvéd úr? — Ártatlan ember nincs — nyögte az ügyvéd. — A hangja kongó és rekedt volt. A fiú hátán végigfutott a hideg, amikor fülön ütötte a hang. — Csak tehetségtelen vagy lusta nyomozók vannak — motyogta tovább az ügyvéd. — Helyes, nagyon helyes — bólogatott a parancsnok —, na és hol tisztulhat meg igazán az ember? Ki vele advocatus úr, ki vele. Az időtlen korú férfi most alig észrevehetően fölvetette a fejét, arcán átfutott egy kósza kesernyés mosoly, s csak akkor válaszolt, amikor az őrség parancsnoka rászólt, hogy beszéljen végre. — Csakis itt, parancsnok úr. Az ember bejön bűnnel telítetten és kimegy ártatlanul. — Abszolút szekunda ügyvéd úr, abszolút —fonta össze karját hatalmas mellkasán és ezúttal egészen fentről nézett lefelé az ügyvédre. 15
