Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 9. szám - Leskó László: Hochzeit: regényrészlet

Zeneszóval haladt a násznép a templom felé, a menetbeliek kalácsdarabokat osztogattak a bámészkodóknak. A kapukban lányok álltak és egy-egy szalaggal ékesítették fel a menyasszonyt. Aztán a fúvósoktól az orgona vette át a szerepet...

Erdősön péntek volt a lakodalmak napja. Erős plébános nem esketett szombaton, mert akkor a hívek elmaradtak volna a vasárnapi istentiszteletről, a lakodalom ugyanis belenyúlt a másnap délelőttbe. Hans és Éva már túl voltak a koraesti szokáson is, hogy zeneszóval —a vendégsereg élén — hozzák el a keresztszülői házból a fiatal pár hagyományos ajándékát, a luszterlámpát és a szépen cifráit díszvánkost, melyre a menyasszony csak gyermekágyas anyaként hajthatja majd fejét.

A zenészek vacsora alatt is játszottak. A kocsma nagytermében letették a rézkifliket, pereceket és vonóval, cimbalomütővel gyötörték a húros hangszereket.

— Az én időmben még egy hétig tartott a lakodalmi vigasság — a zajtenger hullámai ezt a mondatot ringatták az ifjú párig.

Mintha Bittner Kádi néni hangja lett volna. Mostanra, ezerkilencszáznegyven őszére az erdősi menyegzők másfél naposra rövidültek.

— Jobb ez, Kádi néni — rikkantotta Bieber Lorenz. — Az ifjú férj türelme így is fogytán. Igaz-e, Hans?

Nevették Éva pirulását. Hálás volt Hansnak, hogy nem tromfolt Lorenz mondására valami otrombasággal. Úgyis egyre növekvő nyugtalansággal figyelte, ahogy a Jáksic faliórájának mutatója könyörtelenül lépi meg a perceket. Összefolytak szeme előtt az arcok, így maszatolódott el a világ akkor is, amikor reggel a szülői háztól elindultak. Eddig szerencsére minden rendben ment. Százötven vendég ült és szürcsölte a levest a kocsma nagytermében, erre már nem lehet azt rányomni, hogy kolduslakodalom. Egy-egy esküvőre valóságos haditervet kellett kidolgozniuk a szülőknek, hogy a vendégek majd így emlékezzenek az ifjú pár egybekeltére: jó lakodalom volt. A jó bizonyítvány nélkül a mások menyegzőjén — ha nem egészen közeli rokonok — csak a hosszú asztal végén juthatott nekik hely. A tegnap esti koszorús táncon sem volt híja a kedvnek, harag miatt ma sem maradt el senki az esküvőről, ahol jóakaratú férfiembernek literes üveg nélkül beállni a nászmenetbe a lakodalmat kiállítók szégyene lett volna. A holtomiglan-holtáiglan sem olyan boldogtalanul hangzott el az oltár előtt, mint előző pénteken, a dinnyehasú Resch Susanne esküvőjén; a megesett lányt irgalomból vette el egy bőszénfai kádársegéd.

— Mindenki eljött — súgta Mayerné Éva fülébe; mézcsepp volt a hangjában.

Százhúsz-százötven vendégre számítottak, de az anyjának a „mindenki” a pap, az

orvos, a jegyző volt, azok, akiket minden esküvőre illett meghívni. Olyan jó lett volna utána elmondani újra meg újra: „Éfikém esküvőjén ott volt a plébános úr és a Zwuk doktor is...” Az első vőfély, Bieber Lorenz egyik csiklandós versvicce után Hans odahajolt Évához:

— Te vagy a legszebb asszony, Langné!

Az öltöztetésnél ő is szépnek látta magát, át is futott rajta, hogy még sohasem volt ilyen szép, és talán már nem is lesz soha. Nem bánta. Fején a gyöngyös koszorút, nyakán, karjain a szalagokat el nem cserélné a királynéi koronáért sem! Szeme sarkából megnézte az urát. A férfi csak egy fokkal legyen szebb az ördögnél, ezt szokták mondani. Hans meggyfakéreg színű sima arca ragyogott, mintha göndör haja is szikrákat vetett volna a petróleumlámpák pisla fényében. Maga volt a megtestesült boldogság. A kis embereken valahogy jobban meglátszik az öröm. Köpcös, erős ember az ura. Fekete ruháján az a vőlegényi bokréta két, masnira kötött szalaggal csak dísze volt kedvének. Éva legbelül homályosan mindig érezte, hogy a lánynak az életet valami önmagánál nagyobb dolog szolgálatába kell állítania. Most egyszerre világosság gyúlt benne arra, hogy ezt a szolgálatot nem egyedül kell majd ellátnia, és ettől afelismerés10