Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 1. szám - MŰHELY - Szathmári István: Arany János és a magyar nyelvtudomány

vizsgálati módszert alakított ki magának. A nyelvet változásában szemlélte, ezért is vitatkozott többször Szarvas Gáborékkal, akik gyakran nem reális, túlzó nyelvhelyességi ítéleteiket annak a helytelen alapelvnek a szellemében hozták meg, amely szerint a nyelvi törvények, szabályok örök érvényűek. Továbbá: mint Szilágyi Domokos megjegyzi, Aranyt valami csodálatos arányérzék jellemezte, „amellyel mindmáig járható utat talált a vad neológia Szküllája s a vad ortológia Kharübdisze között” (i.m. 32), és ugyanígy — folytathatnék —, a régi, a népnyelv és a mindenkori nyelvszokás buktatói között. A norma rangjára emelkedett irodalmi és köznyelv jelentőségét szintén felismerte és maga is küzdött — talán mindenkinél jobban és eredményesebben — a teljesebb kialakításáért és elterjesztéséért. Ezért mint nyelv- és stílusszemléletének megvalósítója, saját életműve — Keresztury Dezső találó megfogalmazásában — „a magyar nyelv jelenségeinek páratlan gazdagságú összefoglalása, magas művészi rangú megörökítése, de megújulásának is élő forrása” (Nyék. 47. sz. 11).

Nem lényegtelen még megemlítenünk, hogy Arany vizsgálódásaiban a nyelvnek mely tartományaira vetette a hangsúlyt. Kutatásának középpontjában — és ez sem akkor, sem később egyáltalán nem volt általánosan jellemző — az élő nyelv állt. Továbbá — szinte mai szemmel — elsősorban a mű, a beszéd egészét vagy részegészét, azaz a mondatot, a szókötést és a szöveget vizsgálta, illetőleg ha az ezeket alkotó részjelenségeket, akkor is mindig tekintettel volt a nagyobb valós egységekre. így nyilatkozott többek között: „Soha nagy stilista, remek író nem volt — prózai sem, annál kevésbé költői — ki illető nyelve szókötésének minél teljesebb birtokában ne lett volna. Ha valahol, itt áll bosszút magáért az idegen formákba lapulás, sőt olykor az élő nyelv hétköznapi gondatlansága is, éppen úgy, mint a tudós vagy pedant fesz. Kilesni, híven feljegyezni s megőrzeni az élő nyelv azon ritkább, nyomatékosb szókötési fordulatait, melyek úgyszólva csak ünnepnapon, azaz a lélek magasztosabb perceiben hallhatók: ily úton óhajtom én a magyar »ornata syntaxis« létrejöttét; nem pedig, hogy íróinkból latinos, németes stb. kitételeket szedjünk össze, vagy éppen a latin »ékes szókötés« szabályaira erőltessünk magyar példákat” (ÖM XI,). Ezért aztán — mint jelenleg a szövegvizsgálatokban — Arany dolgozataiban is nemegyszer nehéz szétválasztani a nyelvtani és stilisztikai, további nyelvművelő, valamint a köznyelv és a szépírói nyelv kérdéseivel foglalkozókat, illetőleg a nyelvészetieken belül az egyes diszciplínákba tartozókat. Mégis a következőkben a leíró nyelvtanon belül az egyes szintek szerint haladunk (de itt tárgyaljuk a jelzett okokból az idevágó stilisztikai, nyelvhelyességi és szövegtani jelenségeket is), majd a nyelvi rétegekkel, a nyelvtörténettel, utána a verstannal és a stíluselemzéssel kapcsolatos írásaira teszünk megjegyzéseket.

6. A) Arany János leginkább előremutatott abban, hogy érdeklődésének és vizsgálódásainak a középpontjába az élő magyar nyelvet állította, továbbá hogy igen korai kísérletet tett a szinkron jellegű rendszerezésre, leírásra, és a tekintetben is mondattani vagy éppen szövegtani, mindenesetre átfogó jellegű jelenségeket dolgozott fel. Minden bizonnyal széles körű szakmai ismeretein kívül egészséges ösztöne diktálta, hogy bizonyos nyelvi-stilisztikai jelenségeket kiválasszon, és ezekre gyűjtse a példákat — nemegyszer már-már a generatív grammatika által megkövetelt teljességre törekedvén —, és hogy aztán rendszerezze őket nyelvi viselkedésük szerint. Természetesen ezek mozgását, mai szóval: kommunikációs szerepét is figyelembe veszi, és ahol szükséges, nyelvtörténeti magyarázatot is ad, de ez a szinkron alapú leíráson nem változtat.

Érthető, hogy teljes leíró nyelvtant nem alkotott, de mindenekelőtt a mondattannak, továbbá az alaktannak számos jelenségét vagy éppen bizonyos jelenségeinek rész- rendszerét kidolgozta. Máig alapvető pl. a szórendet tárgyaló három dolgozata (A szórend. ÖM. XI, 527—31 és a töredékben maradt Mégegyszer a szórend, uo. 568—71, vala63