Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 1. szám - MŰHELY - Szathmári István: Arany János és a magyar nyelvtudomány
vei, és közöl számos népdalt, népballadát stb. (I.: részletesebben: Gelencsér Károly i.m. 33—6). Arany János vonzódott más népek nyelvéhez és irodalmához is. Tudott latinul, németül, olvasott görögül, angolul, franciául és olaszul. Ez az önmagában sem csekély dolog vezeti aztán el a műfordításhoz — az első nagy fordítónemzedék legkiemelkedőbb alakja lesz — és a világirodalomhoz. Keresztury Dezső így utal ez utóbbira monográfiájában: „Az 1850-es évek közepétől kezdve egyre jobban elmélyedt a világ- irodalom nagy epikusainak tanulmányozásában; a régtől alaposan ismert Vergilius és Homérosz után az északiakba, az indusokba s az olaszokba, főként Ariostóba és Tassó- ba” (i.m. 94), továbbá „Az Akadémia könyvtárában megnyíltak előtte az egykorú világirodalom jelentős német, francia, olasz, de főként angol folyóiratai: ezekből merítette eleven, sokoldalú és alapos világirodalmi tájékozottságát” (u.o. 168). Az e pontban elmondottakat így foglalhatjuk össze: Arany János pályája során tudatos költővé és sajátos módszert alkalmazvaa nyelv tudatos vizsgálójává vált. Az első azt jelenti, hogy egy életen át kutatja — Keresztury Dezső kifejezésével — a költői mívesség kérdéseit és példát adott az igazi mívességre. Az utóbbi pedig abban nyilvánult meg, hogy a korábbi szakirodalom eredményeit felmérve, az elméletet előtérbe állítva, reális nyelvszemlélet alapján és mindig lelkiismeretes és aprólékos elemzéssel vonja le a nyelvi-stilisztikai adatokra támaszkodó következtetéseit. 4. Arany János a magyar nyelvtudomány történetének sajátos korszakában élt és alkotott. Mint ismeretes, a mai értelemben vett nyelvtudomány a XIX. század másodikfelétől bontakozik ki. Röviden szólva Hunfalvy Pál, majd Budenz József munkássága révén szilárd, tudományos alapokra helyeződik az összehasonlító és történeti nyelv- tudomány, s az ugor—török háború szintén a Bundenz győzelmével végződik. Már 1856-ban megindul — Európában a legkorábbiak között — a Magyar Nyelvészet című folyóirat, majd 1862-től folytatja a ma is megjelenő Nyelvtudományi Közlemények. A finnugrisztika megalapozása után azonban hamarosan létre jön a magyar nyelv- tudomány is, mindenekelőtt Simonyi Zsigmond sokoldalú szervező és tudományos munkássága folytán. A felpezsdült tudományos életet jelzi egyébként a Magyar Nyelvőr megindulása is 1872-ben. Természetesen bármennyire is joggal tartjuk az 1870-es évekkel kezdődő mintegy fél évszázadot nyelvtudományunk történetében a nagy alkotók és nagy alkotások korának, nyelvünk alakulásában és az ezt számba vevő tudományban is vannak bizonytalanságok, árnyoldalak. Ezek közül hármat emelek ki, mint olyanokat, amelyek „izgatták” Arany Jánost is. Az egyik a túlzott mértékű és gyakran nem eléggé megalapozott etimologizálás. A másik a hetvenes évek korabeli nyelvállapota: a nyelvújítás túlzásainak a továbbélése, az akkoriban is erőszakolt szaknyelvi magyarítások, a hivatali nyelv idegenszerűségei, a szépirodalomtól elváló hírlapírás pongyolaságai stb. ugyanis valamiféle élettől elszakadt, nehézkes nyelvet eredményeztek (vő.: Németh G. Béla: DolglrNyelv. 229—32). A harmadik a stilisztikára vonatkozik, amely ekkoriban gyakran logikai sémákba, aprólékos nyelvhelyességi és fogalmazási szabályokba merevedett megállapításokat, tanácsokat tartalmaz. A továbbiakban mutassunk rá röviden, mit látott meg Arany János ezekből, hogyan vált aktív részesévé a korabeli nyelv és nyelvtudomány alakításának, és — főként — miben mutat a ma felé. 5. Induljunk ki abból, hogy Arany Jánosnak — mint már erre utaltam — nagyon is megvolt a megfelelő tudományos képzettsége— Keresztury joggal jegyzi meg: „... mind nyelvtörténeti, mind alaktani, mondattani tudása felér a szakmabeliekével”, (i.m. 214), — a régi és a népnyelvet meg aligha ismerte bárki is nálánál jobban, továbbá — és ez sem kevésbé fontos—ami szemmel nézve is reális nyelvszemléletet, valamint 62
