Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 8. szám - Mezey Katalin: Ez marad: vers

MEZEY KATALIN

EZ MARAD

Akármilyen fűtött, tiszta csarnok a jövő, központja mégis: a lélek keskeny, sötét sikátor marad.

Ahhoz, hogy amott eligazodhassál előbb itt kéne kiismerned magad.

Csakhogy a szűkös, nap-nem-járta zugban,

ahol néhány meztelen villany ég,

ahol a falak mellett utcakosz van,

erjedő emlék, „lélekhányadék”,

ahol a vedlett falú, ósdi kocsma

papundekli asztalánál zokog

aki a tiszta, nagy termekbe vendég;

az űrhajós-, komputerdoktorok.

S mikor onnan kilép, a drága, kényes, sugárbiztos selyemkabát alatt lopja tovább magával azt, amit a fülledt kocsma kémiája ad.

Ahol éhező, csupasz gyerekek tartják eléd ragacsos mancsukat, s rájuk riad a lelkiismeret, érezve, minden múltán ez marad: lázasszemű, szégyellt kérincselés még egy kis életért, még egy kis életért, feküdjél bár utcai rongyokon, vagy automata ágyon pénzedért.

Felriadsz a lámpafényes éjben, ahogy az ember rossz álomból ébred, és rádöbbensz, hogy ez az a sötét. Tulajdonképpen előlegezve azt, fekszel, akár saját sírodba fekszel, mikor már nem lesz többet felkelés.

A szél süvít és hiába menekszel, sörénye körbe csapkodja a földet, akár te fekszel itt és odaátról szíveden apád vagy nagyapád zörget, akár fiad forog a gyűrött ágyon, amikor te már por és hamu vagy.

A szél süvít. A kétségbeeséstől fuldokolsz, fel kéne ugranod, egy korty teával, egy falat kenyérrel a pusztulás ízét kioltanod.

Szédülve kelsz fel, reszkető kezeddel tapogatod a szekrény falakat, lámpát se gyújtva, nehogy rádtaláljon, ami elől épp mentenéd magad.

(Ó, lélek pestise: romlékonyságtudat. Megleljük valaha az orvosságodat?)