Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 7. szám - SZEMLE - Seres József: M. Kiss Sándor-Vitányi Iván: A magyar diákok szabadságfrontja: [könyvismertetés]
állás sokféle fokozatának és lehetőségének közös jegye volt: bármilyen módon ártani a fasizmusnak. A fegyveres ellenállás kibontakozásához az idegen agresszor jelenléte szükséges, egyébként a fegyveres szervezkedés nem ellenállás, hanem belső forradalom lenne. Erre akkor Magyarországon nem volt mód, ez kétségtelenül a baloldal súlyos vereségével végződött volna. Célunk lehetett volna tehát — 1944. március 19. után — a megszálló csapatok gyengítése és a háborúból való mielőbbi kiugrás végrehajtása. Emellett természetesen a fegyveres harcra való felkészülés. Mi volt hát akkor a helyzet ilyen tekintetben? Szerzőink világosan kimutatják — lényegében ezt szolgálja az egész könyv —, hogy sokoldalú ellenállási mozgalmak indultak az ellenséges haderő gyengítésére és megvolt a törekvés, erőfeszítés a kiugrás előkészítésére is. „A kiugrás előkészítése viszont feltételezte személy szerint Horthyval és az államapparátus egyes csoportjaival való korlátolt együttműködést.” Az eredményt tudjuk, más kérdés azonban a felelősség, amelyet egyoldalúan a magyarságra, nemcsak az akkori vezetőkre, hanem az egész magyar népre hárították a nyugati hatalmak. Vagy ahogy szerzőink megfogalmazzák: „Az »utolsó csatlós állam« teóriájában végső soron három állami, jogi és politikai állapot mosódik össze: az 1939 március 19. előtti, a német megszállás alatti és a Szá- lasi-féle magyar állam állapota.” Ez pedig akadályozza a politikai tisztánlátást. Hogy mi volt a helyzet az ellenállás terén a harmincas években és a háború alatt, azt a diákellenállások részletes bemutatásával megmutatja ez a könyv, s most ebben a fejezetben kifejtik a szerzők azt is, hogy a helyzet, az előzmények ilyetén alakulásában legalább olyan mértékben felelősek a nyugati hatalmak, Franciaország és Anglia, mint a magyarországi ellenforradalmi rendszer urai. Segítették katonai beavatkozással is a Tanácsköztársaság bukását, s Horthyék uralomra jutását. Ezt fölösleges lenne itt részleteznünk, ám annál inkább megragadhatja figyelmünket az, ahogy Vitányiék rámutatnak: e nyugati hatalmak lényegében az egész háború alatt segítették azt, hogy Horthyék fenn tudják tartani uralmukat, s így nem volt véletlen és nem volt légből kapott az angol segítség, megszállás iránti várakozás sem. Az angolok valóban ígérték, s állandóan tartották is a kapcsolatot. Másképp elképzelhetetlen lett volna a Kállay-féle hintapolitika. Többféleképpen és több alkalommal történt kísérlet. „Horthyéknak az volt a politikai tőkéjük, s a baloldali ellenállóknak épp azt tudták felmutatni, [hogy a háború folyamán sokáig kapcsolatban tudtak maradni az angolokkal.” „Szent-Györgyivel az angolok, mint a magyar progresszió jelentős képviselőjével külön is tárgyaltak.” Ezeknek és más tényeknek az ismeretében mondhatjuk, hogy az elmaradt kiugrásért, sőt az első világháború utáni deformált társadalmi fejlődésért nem a magyar nép, hanem ezt az „államot létrehozó, támogató, létét garantáló Nyugat-Európa felelős elsősorban.” És visszatérve egy konkrét mozzanatra, október 15 után sem szűnt meg a háborúból való kilépésre irányuló törekvés, de ez most már végleg a progresszióra hárult, s mint ahogy a szerzők megállapítják: „Tragikus véletlenje a sorsnak, hogy mind a fegyverletételi delegáció, mind az ellenállás ügye ugyanazon a napon, november 22-én esett végképpen kútba Bajcsy-Zsilinszky Endre és társai elfogatásával”. A magyar ellenállási mozgalom tehát nem volt sikeres, de ez nemcsak, sőt — könyvünk világos tanúsága szerint — nem is elsősorban a mozgalmon múlott. Eltekintve a fentebb vázolt helyzettől tény, hogy Magyarországon az idegen megszállás nem tartott olyan hosszú ideig, hogy a partizánellenállás a külső kedvezőtlen körülmények ellenére is megszerveződhetett volna. Március 19. után ugyanaz a helyzet alakult ki, mint más megszállt államban, indokolatlan tehát az „utolsó csatlós állam” vádja, s úgy hiszem M. Kiss Sándor és Vitányi Iván nagy történelmi érzékről tanúskodó könyvük megírásával — sok dokumentummal is alátámasztva — a magyar történelem rendkívül fontos szakaszát világították meg. (Az Antifasiszta Ifjúsági Emlékmű Szervezőbizottságának kiadása, 1983.) SERES JÓZSEF FOLYÓIRATUNK SZERKESZTŐ BÁNSZKY PÁL BÁRTH JÁNOS FAZEKAS ISTVÁN HATVANI DÁNIEL HARSÁNYI ERNŐ KOMÁROMI ATTILA BIZOTTSÁGÁNAK TAGJAI: LISZTES LÁSZLÓ PINTÉR LAJOS SÓTI ÉVA SZOBOSZLAY PÉTER F. TÓTH PÁL (elnök) 94
