Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 7. szám - DOKUMENTUM - Németh József: Napló (1898-1911): I. rész: sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta: Füzi László
NÉMETH JÓZSEF NAPLÓ (1898-1911) I. rész 1898. szept. 14. Nem szabad szószé rint venni a „Napló” kifejezést. Talán el fog telni egy hét, esetleg egy hónap, míg újra írok bele; tehát nem naponkénti száraz, vagy túlságos egyéni megjegyzések halmazával fog szolgálni e könyv, hanem igenis fontosabb koreszmék, események gyűjteményéül, melyek azonban, bár mint történész, törekszem az igazságra, mégis az én alanyi elmémen át jutnak kifejezésre. Talán nem árt, ha közbe-közbe iktatok egy-egy magán dolgot is; ha élettörténetemet is adom fő vonásaiban, mert bár jöhetnek belé vidám, gyerekes jelenetek, mégis tudom, hogy az alaptermészetem komoly és eszmék után tör, és így megfelel a kitűzött célnak. Ez a könyv lesz most már a 6-ik naplóm, éspedig 1891—3-ig írtam az l-t, 93—5-ig a ll-ikat; 1897-ben január—júliusban III—IV-t (füzetek) olasz nyelven, az V-iket 1895-től máig meglehetős gyér adatokkal. Egyéni-iskolai-tudományos és társadalmi kérdések fognak tehát tarka egymásutánban napirendre kerülni: de így annál hívebben fejezik ki majd egyéniségem, amelynek fenntartását öreg napjaimra célozom, éppen nem bízva a gyarló emberi agyban, mely hamar feledi a múltat. Adja isten, hogy az ide írt szemlélődések ne csak nekem szolgáljanak idővel vigasztalásul, hanem édes hazámnak, az emberiségnek is, mely fogalmakért oly kevésbé hévül a modern emberi ész, használjanak. Szeretteim pedig fogadják egykoron mint olcsónak látszó, de mégis tanulságos, biztató örökséget, mely őket az élet bajaiban segítse, erejüket acélozza; szellemüket a Mindenhatóhoz fordítsa. Úgy legyen! Szept. 16. „Megölték a királynét!” Ez a szokatlan, s épp ezért rémületes hír járta be f. hó 10-én hazánkat. A gyászlobogók ezrei komoríták el azonnal a különben vidáman mulató lakosságot. Egyik hivatalból, másik önként, 3-ik puszta utánzásból sietagyász- fátyolt karján vagy kalapján hordani. S jelen esetben a szívben is gyászol a világ, mert egy ártatlan nőről van szó, ki a halált azáltal érdemié meg, hogy királyné volt. A népek sorsában volt-e része a megboldogult királynénak: nem kutatom. Mondják, hogy nemzetünk elnyomatása idején ez az idegen királyné rokon érzelmet mutatott iránta: talán egyedül az uralkodó családból. Szeretett köztünk lenni, s ha itt volt, jót tett csak. Áldás és béke poraira! Ez eseménynek, / t. i. a királyné halálának nem tulajdonítok semmi különös fontosságot. Öreg és beteg volt úgyis. Fél lába sírban állt már régóta. De igenis rendkívüli fontosságú, hogy a királynét gyilkolták meg csak azért mert királyné. Az a mindenki előtt gyűlölt anarhista előttem bizonyos magasságban áll. Nem dicsérem tettét, mert erkölcsi alapon állok; de mint történész, találok benne szépet, illetve szükségszerűt is. Vajon az a Julius Brutus, ki Caesart megöli, méltó-e dicséretre akkor, ha most Lucchenit megvetjük? Mondhatjuk ellenvetésül: hiszen Brutus a zsarnokot ölte meg, Luccheni pedig egy szeretett királynét. Pedig más az eredmény, ha kissé körültekintünk. Brutus a régi rend embere, s ezért megöli az új rend alapítóját, Caesart. Luccheni egy új világot képzel, s ezt a szép világot a régi rend képviselői: az uralkodók gátolják, tehát, mivel hatalmuk ellen semmi más 74
