Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 7. szám - VALÓ VILÁG - Módra László: Módosulások a strukturális viszonyokban: Simó Tibor: A szőlőtermelő szövetkezetek új modellje című tanulmánya kapcsán

munkavállalók, másrészt „alvállalkozók”. Ennek megfelelően érdekviszonyaikat is kettősség jellemzi; mint munkavállalók abban érdekeltek, hogy minél kisebb erőfeszítéssel, minél nagyobb bért érjenek el. Mint alvállalkozók abban érdekeltek, hogy a befektetett élő és holtmunka minél jobban értékesüljön az árutermelésben. Ennek a vállalkozási formának a terjedését — mint Simó írja — az teszi lehetővé, hogy 1981- től a túlmunkában szerzett jövedelmet a szövetkezet dolgozóinál nem számítják be az átlagbérszínvonalba, s így nem sújtják a szövetkezetét „jövedelemnövekmény adóval”.

Végül a vállalkozás egyik legismertebb formája a háztáji és kisgazdaságokban végzett munka. Ezekben a gazdaságokban a tag vállalkozik, befektet, kockáztat. A szövetkezet kisebb-nagyobb mértékben gondoskodik a háztáji termelés infrastruktúrájáról. A háztáji gazdaság és a szövetkezet viszonyát is egyre inkább az „alvállalkozó” és „fővállalkozó” viszonya jellemzi, s ebben a vonatkozásban a tagok részben munkavállalók a szövetkezet gazdaságában, részben alvállalkozók a háztáji gazdaságban.

Simó tehát az adott szövetkezetekben sorba veszi és részletesen elemzi ezt a „több változós” munkaviszonyt, annak gazdasági, szociológiai következményeivel együtt. Az ma már aligha vitatható tény, hogy az agrártermelés sikereinek titka szorosan összefügg a kialakult munkamegosztási, érdekeltségi, elosztási, tulajdonlási viszonyokkal. „Az a tapasztalatunk, hogy a tagi telepítéseken majdnem kétszerannyi termést ad a szőlő, mint a közös (vállalati) gazdaságban, ahol a munkákat fix bérért végzik.” (Idézi Simó Csipkó Sándort, a keceli Szőlőfürt szakszövetkezet elnökét.)

Simó érdeklődése azonban nem áll meg ezeknek a kialakult új viszonyoknak a gazdaságra gyakorolt hatásánál, hanem megkísérelte azt szélesebb társadalmi összefüggésben vizsgálni. Az eredmény itt is figyelemre méltó. Ezzel kapcsolatban csupán néhány tényre kívánok utalni. A vizsgálat egyik vitathatatlan szociológiai értéke — amint erre a bevezetőben utaltam —a társadalmi struktúra kérdésköréhez kapcsolódik. A szerző arra keresi az empirikusan bizonyítható választ, hogy a vizsgáltak körében ma mi a legmarkánsabb strukturáló tényező.

Az eredményt az alábbiakban lehet összegezni: az önálló életvitelhez szükséges civilizációs javakkal; a leginkább komfortos lakásokkal, gépkocsival, tartós fogyasztási cikkekkel, vagyis biztonságos materiális bázissal az a csoport rendelkezik, amelyik vállalkozik a háztáji, tagi stb. gazdaságban. Vagyis a vizsgálatból az derült ki, hogy nem a munka jellege, a szakképzettség, a nemi hovatartozás, az iskolai végzettség, sem pedig a szülők vagyoni helyzete, nem mutat szoros összefüggést a megkérdezettek struktúrában elfoglalt jelenlegi helyzetével. Izsákon például a legjobban ellátott korcsoport a 41—50 éveseké, ugyanis ők gazdálkodnak a legnagyobb arányban. Kecelen viszont a legjobban ellátott csoport a 31—40 éveseké, mivel ott ez a korcsoport a leginkább vállalkozó. Simó ezzel kapcsolatban arra a meggyőző következtetésre jut, „hogy olyan gazdasági közegben, ahol jellemzőbb a szövetkezeti tagok helyzetére az alvállalkozói, mint a munkavállalói viszony, egy generáció életében mind a gazdálkodáshoz szükséges feltételek, mind az önálló életvitelhez szükséges civilizációs javak megszerzésének esélyei egy évtizeddel előbbre kerültek, mint ott, ahol a szövetkezeti tagok helyzetére a munkavállalói viszony a jellemzőbb. Tíz évet nyerni életesélyben, ez nem kis jelentőségű társadalmi kérdés.”

A fentiekkel kapcsolatban megjegyzem, hogy éppen ennek a vizsgálatnak a tanulságai nagyon nyomós érveket szolgáltatnak ahhoz is, hogy a szociológiai irodalomban „érvényben levő” mobilitási sémákat újra gondoljuk (pl. a mobilitás főiránya stb.). Hiszen Simónak teljesen igaza van, amikor kifejti, hogy mind a társadalom, mind a szövetkezetek munkaszervezeti hierarchiájában (munkajellegcsoportjaiban) az előrejutás — még a gazdasági fellendülés időszakában is — korlátozott. Ez azt jelenti, hogy

63