Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 7. szám - VALÓ VILÁG - Mocsár Gábor: Hozzászólás helyett: megjegyzések egy kecskeméti tanácskozáshoz
VALÓ VILÁG MOCSÁR GÁBOR HOZZÁSZÓLÁS HELYETT Megjegyzések egy kecskeméti tanácskozáshoz Úgy döntöttem, legjobb lesz, ha ezt az írást (íróról lévén szó, ennyi szubjektivitás talán elnézhető) személyes emlékkel kezdem. Most, ’84-ben épp harminc esztendeje, hogy újságírói pályám nevezetes állomásához érkeztem, a Szabad Nép szerkesztőségébe irányított a felsőbb akarat, mai fogalmak szerint afféle főmunkatársi beosztásba, ami azzal járt, hogy nagyjából magam határozhattam el, milyen témákat írok meg, hova megyek a téma után, milyen műfajú írásban fogalmazom meg, amit írni akarok. Aki emlékszik rá, tudja, akkoriban már oldódott a korábbi években kemény szigorúsággal szorító szájzár, az olvadás szelei fújdogáltak, hozzátéve azt is, hogy viszont épp akkor keveredett bele a politika azokba a cikcakkokba, amelyek aztán 56 októberének tragikus szakadékéban zuhantak halomba, de nem erről akarok elmélkedni. Akkoriban keresztül-kasul bejárhattam az országot, írtam sok mindenről, sokféle témába beleártottam magam, leginkább mégis a falvakat szerettem járni, a paraszti világ érdekelt. „Mondja, miért nem ír maga a munkásokról, az üzemekről?” — kérdezte mintegy szemrehányóan főszerkesztőm, Horváth Márton. „Folyton paraszti világból hozott írásokat tesz az asztalomra, holott maga gyári munkás volt, ha jól tudom, géplakatos, mégis folyton a parasztok...” Elmagyaráztam aztán neki, hogy jóllehet, amikor kenyér- kereset után kellett látnom, tizennyolc éves korom óta gyárakban dolgoztam, viszont eredeti élményanyagom a paraszti világhoz fűz, tanyán nevelkedtem, onnan jöttem. Parasztok közül. Á famíliámban úgyszólván nincs is más. Ami pedig témaválasztásaimat illeti: a paraszti világ, a falu, a mezőgazdaság sorskérdései számomra azért érdekesek, mert mostanában ott történnek a legizgalmasabb dolgok. Emberileg is, társadalmilag is. Emlékeztettem arra, amit magamban akkorra már végiggondoltam: egy nem különösebben nyughatatlan természetű, szakmáját szerető gyári szakmunkás akár egész életét eltöltheti ugyanabban a gyárban, akár ugyanabban az üzemcsarnokban, vagy mondjuk szénbányában. Ismerünk ilyen munkás-, bányászsorsot tízezrével. De ahogy az elmúlt pár esztendő a paraszti sorsokat megforgatta . . .! Lássuk a legegyszerűbb, de legtömegesebb sorsváltásokat: valaki, mondjuk, cseléd volt egy nagybirtokon. Földet kapott, újgazda lett. Aztán 50—51-ben beléptették a tsz-be. 53-ban kilépett, újból magángazda lett. Vitte magával az adósságot, aminek terhe alól menekülve, 54-ben vagy 55-ben újra belépett. Anélkül, hogy a tanyájából kimozdult volna, pár év alatt ötször váltott át a társadalom egyik szektorából a másikba, hasonlatossá válva ezáltal a sokat emlegetett munkácsi szatócshoz, aki pár év alatt háromszor cserélt állampolgárságot anélkül, hogy Munkácsról elköltözött volna. Ám a mi egykori újgazdánk sorsa 54-ben sem jutott nyugvópontra: 56-ban megint kilépett a szövetkezetből, újra csak magánparaszt lett, hogy aztán 60-ban vagy 61-ben újra és most már véglegesen szocialista szektorban találja magát. Ne én mondjam, mit jelentett ez a hánykolódás, sorspörgetés óriási paraszttömegek számára; különben is, mondhatnék-e mást, mint amit Kádár János mondott 58 januárjában, a végleges átszervezés megindítása előtt egy országos értekezleten: „Sajnos, már a harmadik nekirugaszko52
