Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 7. szám - Kovács István: "Kultúrájában él az ember": beszélgetés Ryszard Kapuścińskival

mindenkinél gonoszabb. Ezért oly erős a gyűlölet propagandája az erőszakszervezetekben. Az erőszakszervek és intézményeik életét a gyűlölet filozófiája hatja át. Pedig tudjuk, hogy az e szerveket képviselő ember alapjában véve nem rossz, csupán az emberi kapcsolat, az együtt-létezés, a szóértés egy másik formáját kell neki sugallni, felcsillantani.

Elvem mindig az „arc lefegyverzése” volt. Afrikában, Latin-Amerikában vagy Ázsiában időzve nemegyszer kerültem kritikus helyzetbe, amikor csak hajszálon múlott az életem. Olyan emberekkel akadtam össze, akikkel nem tudtam magamat megértetni, mivel nem ismertem a nyelvüket. De tudtam; azt oltották beléjük, hogy életüket annak köszönhetik, ha — a konkrét helyzetben — engemet megölnek. Tudtam, hogy ez az egyszerű szabály, mechanizmus mozgatja őket. Nem maradt más számomra, mint hogy potenciális gyilkosomra mosolyogjak. S rámosolyogva nyomban felfedezhettem, mi zajlik le benne. Az első reakció a bizalmatlanság. Érezhette zsigereiben, hogy kettőnk között valamiféle összeesküvés készülődik. Mert a mosoly is lehet összeesküvés... De a mosoly által támadt lelki örvények egy idő után személyiségének mélyebb rétegeit is megborzongtatták. . . És e minden emberben megtalálható mélyebb, romolhatat- lanabb rétegek lassanként hatalmukba kerítették az adott személyiséget. És az elme- kórtani eseteken kívül — melyek mindenek ellenére ritkák, hiszen a társadalomnak elenyésző töredékét teszik ki a hóhérok és a gonosztevők — a mosoly varázserejű. A parancsnak alávetett átlagember azért hajtja végre a parancsot, mert nincs érzelmi ellensúly a parancs súlyával szemben; ha az ilyen emberre rámosolyognak, ha ilyennel próbálja megértetni magát az ember, ha ilyennek sugalljuk azt, hogy eszünk ágában sincs az életére törni, akkor gyökeresen megváltozik a magatartása, megváltoznak fenyegető gesztusai. így nemegyszer éltem át azt, hogy az a katona, aki végezni akart velem, a segítségemre kelt, pártfogóm, kalauzom lett.

Filozófiám, az „arc lefegyverzésének” filozófiája tehát hatékony. Arra kell kényszeríteni másikunkat, hogy felderüljön az arca, hogy mosolyogjon. A mosolygó ember már nem követhet el rosszat.

— Visszatérve némiképpen az első kérdéshez; hogyan ír? Olyan műgonddal, mintha verset írna? Mert gondolatai fegyelmezettek, szavainak ritmikája van, sajátosan rövid mondatainak zenéje... Élményei miként támadnak új életre?

— írásmódom inkább a költészet művelésére jellemző, mint prózaírásra. Sajnos — hadd teszem hozzá máris. A próza ugyanis rendszeres, fegyelmezett, mindennapi munkát igényel. Miron Bialoszewski, a nemrégiban elhunyt kitűnő lengyel költő, aki prózát is írt, életének utolsó interjújában azt nyilatkozta, hogy korunkban könnyebb verset írni, mint prózát. Már a modern életvitel is a versírásnak kedvez. A vers hirtelen támad, teremtődik; öt perc is elég lehet egy kitűnő vers megírására. Az ihlet csodákra, csodás pillanatokra képes. A lényegileg kész versre később vissza lehet térni, dolgozni lehet rajta — csiszolható, tökéletesíthető, de csak azért, mert már van. A próza azonban elképesztő rendszerességet, rendszeres és kemény munkát igényel. A próza fadöntés, erdőirtás, a költészet: virágok csokorba gyűjtése. A két műnem művelése eltérő szellemi tevékenységet, eltérő technikát igényel. Tehát eltérő életvitelt is. A költészet: rendszertelen életstílus. Ihlettől ihletig, ötlettől ötletig ívelő életvitel. Sajnos, én is így írok. Képtelen vagyok úgy alkotni, ahogyan egy prózaírónak kell alkotnia. Mert a prózaírónak nap mint nap le kell ülnie asztalához, s papírra kell vetnie néhány oldalt. S e látszólagos rabszolgai munkatempóból nem szabad engednie. Mint egy kovácsnak, akinek, akár tetszik, akár nem, reggelente meg kell patkolnia a műhelye előtt várakozó lovakat. E kötelessége elől nem bújhat ki, ahogy a prózaíró se menekülhet el a naponta teleírandó papírlapok elől, ha komolyan veszi írói hivatását, munkáját.

48