Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 7. szám - Kapuściński, Ryszard: Lumumba: regényrészlet: fordította: Szenyán Erzsébet
RYSZARD KAPUSCINSKI LUMUMBA* Az az ember tegnap volt nálunk. Négyen érkeztek egy összesározott autón. Az autó a bár előtt állt meg. Az az ember bement sört inni. A másik három szétszéledt a városban. A bár üres volt, az az ember egyedül ült és sört ivott. A pincér föltett egy lemezt. Bill Haley énekelt: „See you later, aligator”. — Nem kell — szólt az az ember. A pincér levette a lemezt. Megjöttek azok hárman. — Kész? — kérdezte az, aki sört ivott. Azok így feleltek: Kész — és elmentek mind a négyen. Az emberek a téren ácsorogtak, és nézték, hogy megy az a négy: elöl a sovány, magas férfi, mögötte pedig az a három tömzsi, hosszú karú ember. A lányok bökdösni kezdték egymást, mert tetszett nekik az a sovány férfi. A sovány a lányokra mosolygott, aztán a többiekre, és elkezdett beszélni. Nem ismertük őt. Általában mindenkit ismertünk, aki szónokolni jött, de ezt először láttuk. Azelőtt egy fehér járt hozzánk. Homlokát törölgette, és mindenféléket motyogott az orra alatt. A közel állóknak jól kellett figyelniök, hogy továbbadhassák a hallottakat a távolabb állóknak. A motyogás közben mindig szó esett az adókról és hozzájárulásokról. Tisztviselő volt az a fehér, másról hát nem is beszélhetett. Néha eljött hozzánk Mami, a királyunk, a bangók királya. Maminak sok nyaklánca és karkötője volt, ezek időnként megcsörrentek. Maminak nem volt hatalma, de azt mondta, hogy a hatalom újra a bangóké lesz. Akkor a bangók bosszút állnak az angrákon, akik kiszorították őket a halban gazdag Aruwimi folyó partjáról. Mami meg-megrázta a karját,olyankor megcsörrentek a karkötők. Az az ember másként beszélt. Azt mondta, hogy nem a mi törzsünk az egyetlen. A törzsek nagy családot alkotnak, s ezt a családot úgy hívják, hogy nation congolaise. Testvérként kell együtt élnünk, akkor erősek leszünk. Sokáig beszélt, közben besötétedett, éjszaka lett. A sötétség eltakarta az arcokat. Csak annak az embernek a szavai látszottak. Azok a szavak világítottak. Jól láttuk őket. Azt kérdezte: —Vannak kérdések? — Mindenki hallgatott. Mindig az történt, hogy aki kérdezett, azt aztán megverték. így hát csönd volt. Végül valaki odakiáltott: Te! És hogy hívnak téged? — Engem? — nevette el magát az az ember — engem Lumumbá- nak hívnak, Patrice Lumumbának. Milyen is ő? Magas, izmos; hosszú, ideges ujjú kezével törölgeti homlokát. Arca mindenkinek tetszik, mert bőre sötét, de vonásai európaiak. Patrice Leopoldville utcáit járja. Meg-megáll, visszafordul, újra előre tart. Egyedül van, gondolatban nagy monológját fogalmazza. Egy szobában ültünk estefelé, mikor belépett Kambi. Arca olyan volt, amilyennek nem szeretném még egyszer látni. Tompán ennyit mondott: — Patrice Lumumba nem él. Úgy éreztem, megnyílik alattunk a padló azonnal, és két emeletnyit zuhanunk. Kambi ra bámultam. Nem sírt, nem rázta az öklét, nem átkozódott. Állt tanácstalanul. Gyakori látvány ez ebben az országban: valaki tanácstalanul áll. Mert miniszter lett, és nem tudja, mit tegyen. Mert pártja felbomlott és nem tudja, hogy szedje össze. Mert segítséget vár és segítség nem érkezik. Kambi leült és csak azt hajtogatta gépiesen, mintha rózsafú'zért pergetne: * Részlet a szerző Futball-háború című könyvéből 38
