Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 7. szám - Kapuściński, Ryszard: Lumumba: regényrészlet: fordította: Szenyán Erzsébet
A belgák voltak, a belgák, a belgák .. . A város zajait figyeltem. Nem lesz-e lövöldözés. Nem kezdődik-e meg a bosszú. De a Stan sötét volt, halott és néma. Senki sem gyújtott máglyát. Senki sem húzta elő kését. — Kambi, láttad valaha is Lumumbát? Nem. Kambi nem látta őt. De most meghallgathatja. Barátjával, Ngoyval egy magnetofont hoznak. Bekapcsolják, a szalag forogni kezd. Lumumba beszéde a parlamentben. Kambi megteker egy gombot. Patrice most teljes hangerővel beszél. Az ablak nyitva, a hang kiáramlik az utcára. De az utca üres, a kapu pedig zárva. Patrice az üres utcának beszél, de ezt nem látja, nem tudja, csak a hangja van jelen. Kambi elmerülten hallgatja. Mint valami zenét. Homlokát tenyerébe hajtja, szemét lehunyja. A szalag lassan forog halk surrogással. Patrice nyugodtan, érzelmek nélkül, szinte közömbös hangon kezdi. Egyelőre tájékoztat, ismerteti a helyzetet. Érthetően beszél, pontosan hangsúlyoz, gondosan ejti a szótagokat, mint egy színész, akinek az utolsó sorban ülőkre is tekintettel kell lennie. Hangja hirtelen magasba tör, vibrálni kezd, áthatóvá, feszültté, szinte hisztérikussá válik. Patrice most a megszállókat támadja. Halk koppanásokat hallani — tenyerével a tribünt veri, hangsúlyozva igaza erejét. A támadás heves, de rövid. A szalagon csönd, csak a ritmikus surrogás hallatszik. Kambi, aki lélegzetét is visszatartotta, most nagy levegőt vesz. Újra Patrice. Halk, lassú beszéd, a szavak közt rövid szünetek. A keserűség, a csalódás hangja összeszorult torokkal. A civakodó küldöttekhez beszél, akárcsak egy nemesi megyegyú'lésen. Rögtön kiabálni kezdenek a lázítók. Nem kiabálnak. A terem hallgat. Patrice megint kezében tartja a hallgatóságot. Magyaráz, bizonygat. Hangja suttogássá halkul. Kambi a szalag fölé hajol. Hallgatja vezére szavait. Suttogás, suttogás, a szalag surrogása és suttogás. Sóhaj. Nem hallani a termet. A terem hallgat, az utca üres, nem látni Kongót. Lumumba nincs, a szalag forog. Kambi hallgatja. A hang visszanyeri színét, erejét, intenzitását. A tribünre agitáror lépett. Utolsó lehetősége: meggyőzni, megnyerni a hallgatóságot, magával ragadni. Mindent egy lapra tett föl. A szalag forog, szavak őrült inváziója, l’unité, l’unité, bizonyítékok tömege, magukkal ragadó mondatok, nincs visszaút, menni kell, oda, ahol az uhurunk, az egyenes gerincünk, a remény, a manióka és Kongó, a győzelem, l’indépendence. Most tűz lángol. A szalag lerepül az orsóról. Hallottam beszélni Nasszert. És Nkrumahot. És Sékou-Tourét. Most pedig hallom Lumumbát. Látni kell, hogyan hallgatja őket Afrika. Látni kell a tömeget, amint a gyűlésre igyekszik: ünnepélyes, izgatott arcok, lázas tekintetek. És jó idegek kellenek ahhoz, hogy kibírja az ember az eksztatikus hangorkánt, mely bármelyikük megjelenését fogadja. Jó a tömegben állni. Együtt tapsolni vele, nevetni és haragra gerjedni. Ilyenkor érezni a tömeg türelmét és hatalmát, odaadását és fenyegető erejét. A gyűlés Afrikában mindig népünnepély, örömteli és méltóságteljes, mint a termékenység ünnepe. Varázslók lépnek a színre, imámok olvasnak föl a Koránból, zenekarok dzsesszt játszanak, színes szalagdíszeket lenget a szél, árusok csörgőket árulnak, ők, a nagyok pedig politikáról beszélnek a tribünön. Nasszer keményen, határozottan beszél; mindig dinamikus, heves, uralkodó. Touré incselkedik a tömeggel, derűjével, állandó mosolyával, finom nemtörődömségével nyeri meg magának. Nkrumah patetikus, összeszedett, prédikátori manírokat használ, melyeket Amerika néger templomaiban való fellépéseinek idejéből őrzött meg. Aztán a tömeg, megittasodva vezérei szavaitól, el39
