Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 7. szám - Herceg János: Közös dolgokról

Jugoszlávia nemzetei között. De hát bizonyos távlatból oly könnyen elmosódnak egy országon belül a nyelvhatárok.

— Próbálja nekik inkább eladni a „Láthatatlan ember”-t — mondta az igazgató, mivel Gárdonyinak minden joga az övé volt. — Annál modernebb regényt máig sem írtak Európának ezen a részén.

Nem volt bátorságom vitatkozni vele. Hátha visszavonja az utalványt. Meg valami olyasmi is motozott bennem halványan, hogy nem ok nélkül állt olyan büszkén fezzel a fején, hadnagyi egyenruhában egy vízesés alatt készült fényképen, Jajcén vagy hol. A gyarmati tisztek elképzelése sem egyezett mindig a bennszülöttek igényével. Megígértem, hogy majd ilyen irányban is körülnézek.

Akkor már voltam Ivó Andricnál és Veljko Petrovicnál. Utóbbi akkor is azt mondta, amit húsz évvel később, hogy épp most vágta egy nagyobb fába a a fejszéjét, maga se tudja, mi lesz belőle.

— Nézd, ki írjon regényt? —tűnődött el Theo. — C, aki oly sokat ígért, abbahagyta. Csak időnként rendez cikkeivel fáklyás felvonulást az eljövendő háború mellett, K. szintén abbahagyta, s az utóbbi időben nem tesz mást, mint élesen szembeszáll C és társai jobboldali nézeteivel. S mutassak most magamra? Mi lett belőlem! Röstellem bevallani, apád lehetnék.

S úgy pillantott rám, tényleg öregen, apásan, melegen.

— Ilyenkor csak a dilettánsok írnak, akik nem ismerik a veszélyeket. Az ember amúgy is már csupán a múltjából él. Mit mondtál? A „Láthatatlan ember”-t?Te,ez szimbólumnak se rossz. Elmerülni Attila korában, amikor az ember tudta, hogy ha az ellenség győz, karóba húzzák, vagy a ló farkához kötik, s akkor pillanatok alatt készen volt. De ő is győzhetett! Most csak reszketsz gyáván, és nem tudod, mi vár rád. Ha fiatalabb volnék elmentem volna én is Madrid alá a többivel. Na, látod! Hát ott a modern regény! Azok fogják megírni, ha előkerülnek a fogolytáborokból. S ha még lesz idejük rá. Engem fogva tart a reneszánsz.

— Gospodo! — állt fel valaki ünnepélyesen egy asztalnál, és a poharát magasra tartotta. Valamit éltetett, vagy valakit. Álpátosszal, mesterkélten. Nem volt bohém, polgár volt. Csupa álbohém ült Nusié fényképe alatt.

— Szóval, nem sikerült a közvetítés — mosolyodott el kesernyésen az igazgatóm, amikor üres kézzel tértem vissza Pestre. — Nem baj, maga még fiatal és túléli ezt. Lesz még ideje és alkalma a közvetítésre. A kutya se fogja megugatni, de hát azért csak csinálja.

* * *

Mikor először láttam élő valóságában, nem is olyan rég, már öreg volt, nyolcvan éves. Kétsoros sötétkék zakó volt rajta, galambszürke nadrág, amelynek éle csak lenn a lakkcipője fölött tört meg egy kicsit. Egy fogadáson voltunk, ahol felváltva szavalták magyarul és szerbül Petőfi verseit. Közben két frakkos pincér tömény szeszt hordott körül halk léptekkel, s voltak, akik késve érkeztek. Ilyenkor nehéz dolog a versmondás. A magyar színész egy szót el is vétett, amit persze, alig vett észre valaki. Crnjanski azonban abban a pillanatban felkapta a fejét és szigorúan odanézett.

Ha senki sem mondta volna, hogy ez az alacsony, vékony, de keményen és elegánsan feszítő öregúr ő, erről a kihívó szigoráról ráismertem volna. Egész életműve a kihívás jegyében született, mintha mindig ellentmondásra ingerelte volna valami. Kemény csengésű elegáns mondataiban csak a magány gőgje volt nagyobb, mint a lenéző elké- pesztés vágya.

Az ember eltűnődhet rajta, honnan volt ez az erőszakos, mindenkit provokáló fölénye. Ez a sértően lenéző magatartása, ami már érthetővé teszi, hogy egész életében,

30