Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 7. szám - Herceg János: Közös dolgokról

elveivel, szempontjaival, világnézetével, örökké különvéleményt hangoztató természetével egyedül maradt. A piaristáktól hozta volna, ahol eminens diák volt? Pestről, Bécsből, Párizsból, Rómából talán? Mivel otthonosan járt-kelt Európa metropolisaiban, mielőtt kinevezték volna Kragujevácra helyettes tanárnak. Vagy a természetében lett volna ez az egész adott világgal való szembeszegülése, hogy megteremthesse a maga saját, külön világát? Ha parasztnak születik, s nem egy csongrádi városi hivatalnok fiának, ha ottmarad Bánátban, ősei pátriájában, talán mindenkibe belekötő izgága, verekedő falurossza lett volna.

„Ezüst íjammal még ifjan bolyongok” — kezdte kék itáliai ég alatt a honvágy dalát, hogy aztán messzire bolyongva egész életén át ez a honvágy kínozza. A Fruskagora, egy másik költő sírjával és sorsával! És balsejtelmektől gyötörve indult haza, 1921-ben, ahol az esküvője várta, hogy majd utoléri őt is a visszhangtalanság csöndje.

Sakálüvöltés fogadta, ahogy maga mondja, és durva röhej. Akiket meglegyintett a korabeli magyar irodalom szele, Ady-epigont láttak benne. Bogdán Popovié, aki megkövetelte, hogycsalatkozhatatlannak higgyék,a,.prekóiságába”kötött bele, hagyomány- gyalázással vádolta, s volt, akinek az ő magyar műveltsége egyet jelentett a szerb-elle- nességgel.

„Én láttam Tróját és mindent láttam” — üzent hadat ellenfeleinek az Ithaka proló- gusá-ban, miközben kellő fölénnyel jegyezte meg: „ ... Nem akarom átlépni se Krle- zát, se Curcint”. S az embernek egy másik avantgardista költő jut eszébe, aki a satupad mellől indult el Sporni úr műhelyéből, s aki alakjára nézve is pontosan olyan volt, mint Milos Crnjanski. Indulata is, gőgje is, magányossága is — bár tanítványok vették körül — az övéhez hasonló volt, de aki azt írta egy új törvényhozó fitymáló magabiztosságával: „Én láttam Párizst és nem láttam semmit...”

Nem tudom, ismerte-e Kassákot. Soha sehol sem írt kapcsolatairól magyar írókkal, csak itt-ott árulja el magát. Hogy például a szegedi piacon tájszólásban szól a kofákhoz, ahol az ő fiatalsága idején még, „könyérrel ötték a möggyet”, s hogy Tömörkény novelláit olvasta, azt is csak sejteni engedi azzal, hogy a „vízen-járókat” említi.

De, hogy a Keletinél az ő vonatja ablakánál is a fiatal költőnő, Tábori Piroska állt búcsúzkodva, akárcsak Krlezáénál, ez több fatális véletlennél. Ez éppúgy lehet az emlékek zavara egyiknél vagy a másiknál, mint az, hogy mégiscsak voltak magyar íróbarátai, ha nem is Kassák körében. Crnjanski azonban nem bőbeszédűbb akkor sem, ha szerb-horvát literátorokról kell szót ejtenie. Andriéot említi, Vinavert, Rastkót, Síbe Milicióet, a tengerparti óriást, miközben talán csak a festő Dobrovió volt a barátja, akit egyszer le akart szúrni mérgében. De hogy mi volt a véleménye róluk, nem lehet tudni. Egy éjszakát Santictyal virrasztóit át a Neretva csobogása fölött, s az öregedő költő édes dolgokat mesélt a fiatalságáról, Duciéról, akivel együtt voltak segédek egy rőfösüzletben, s ehhez Crnjanski azt a megjegyzést fűzi, hogy nem olvasta Santic verseit. „Miért olvastam volna őket? Ha szonettet akarok olvasni, előveszem Michelan- gelót!”

A háború utáni Belgrádban is európai igénnyel nézett szét, nem csoda, hogy csalódnia kellett. De ő ezt a csalódást is világgá kiáltotta. Mint a harcos, aki hosszú bolyongás után Trójából megtérve nem azt az Ithakát találja, amelyért harcolt, nem azt a hazát, amelyet a dajkaénektől kezdve egy életen át őrzött álomként magában. Szegénység, igazságtalanság, korrupció, züllés fogadta.

Ezt írta meg. Versben, novellában, regényben. Ezzel vonta magára a kisistenek haragját, s szerezte meg az újért lelkesedő fiatalok rajongását. Ezt a rajongást azonban szé- gyellte az ember. Pláne később, amikor K. nyíltan és jogosan megtámadta a már Rómában élő költőt, mert valahol ezt írta, hogy a „háború férfias dolog”. K. szóáradatának egész zuhatagával rontott neki, s mivel abban az időben, a harmincas években a szerb_

31