Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 7. szám - Herceg János: Közös dolgokról

Nem este, szemerkélő tavaszi esőben, most már fényes nappal se tudnám megtalálni a belgrádi bohémek „Három Kalaphoz” címzett vendéglőjét. Igaz, akkor sem ismertem ki nagyon magam. A központot, a Moszkvával és Sisko kafanájával, sokáig csak a hajóállomásról jövet voltam képes megközelíteni. Ahogy katona koromban megszoktam, amikor vasárnap délután nagy lármával és lánccsörgéssel kikötött velünk a Zimonyból jött kis hajó. És ott is inkább csak a tömeget kellett követni, mintha mindenki oda igyekezett volna, a Terazijéra, hajósok, tisztek, népség, katonaság. Ott hordott le, a meredek macskaköves utcán a főhadnagyom, amikor meglátta, hogy abban a forgatagban valami kormányosnak tisztelegtem. Azt mondta, nemcsak a pilótaiskolára hozok szégyent, hanem az egész 6. repülőezredre, ha ennyire nem tudok különbséget tenni az uniformisok között, és sose lesz belőlem pilóta. Igaza volt. Nem is lett.

Hat-hét évvel később, azon a tavaszi estén se magam mentem a bohémek közé, Todor Manojlovic karolt belém. Carducci versét szavalta, hiába mondtam, hogy nem tudok olaszul, az nem baj, felelte ő, csak a zenére figyeljek. Mi ehhez képest Goethe Mignonja: Kennst du das Land, wo die Zitronen blühen ... Aztán Boccaccio egyik pajzán pásztorkölteményét szavalta, most már magyarra is fordítva a csiklandós szöveget, miközben élénken mentegetőzött a gyenge átköltés miatt, s minduntalan felnevetett, egyenesen szopránba forduló csengő kacagással, mert akkor éppen újra elfogta a csillapíthatatlan honvágy az olasz reneszánsz után.

De a „Három Kalap” egykori dicsősége már leáldozóban volt. Csak Nusic fényképe a főfalon, fekete flórral a sarkán jelezte még, hogy jó helyen járunk. A nagy komédiás akkortájt halt meg, talán még le se telt a hathetes gyászidő. Széke üresen állt az asztalánál, amelyet most egyszerű polgári külsejű emberek ültek körül. Néha felnéztek rá, mintegy koccintás közben, s ő horgas orrával búsan visszanézett, ennyi maradt a kocsmában a kegyeletből.

— Sajnos, nem látok senkit, akitől valami várható volna — mondta Theo. Ugyanis külön megkért, hogy így szólítsam, mint egykor Ady körében, Nagyváradon, amikor ő volt az egyetlen, akire Juhász Gyula rá merte bízni a kacér Sárvári Annát, az óriási fekete kalap alól kibújó szőke hajával.

Megrendeltük a lokál különlegességét, a paradicsomos pacalt, amelybe fokhagymás kolbász volt göngyölve, ettünk, ittunk és vártunk. De nem jött senki.

— Kinek volna kedve regényt írni ilyen időkben! — folytatta Theo. Mert azért utaztam le Pestről Belgrádba, hogy néhány modern regénnyel térjek vissza. Volt abban persze némi szélhámosság is, bevallom, ahogy a Dante könyvkiadó igazgatójának bebeszéltem, micsoda remek regények jelennek meg Belgrádban. S ha meghozom a kiadási opciót, mindenkit megelőzhetünk a könyvpiacon. Erdős igazgató szórakozottan bólogatott, mint akit már nem érdekel a kiadás, az irodalom, a könyvpiac. A magyar parlamentben a zsidótörvényről folyt a vita egy elszánt kisebbség és egy hangos többség között. Az Anschluss még nem történt meg, de Heinlein, a szudéták vezére már alig titkolta, hogy mit akar.

Nekem viszont nagy kedvem volt kicsit hazaruccanni, körülnézni.

— A Nyugat is ráfizetett tavaly arra a szerb regényre — mondta és kedvetlenül nézett ki az ablakon a kormos Ó-utcára, ahol kitartóan stricheltek a szegény örömlányok az Opera mögött, a Moulin Rouge-ig, mert az Andrássy úton már nem volt érvényes a harmadosztályú bárca. — Ha nincs mögötte Fenyő Miksa meg a GYOSZ, bezárhatta volna a boltot. Az a Cankar nem volt egy kurrens cikk, legfeljebb irodalom.

— Cankar nem szerb, hanem szlovén — feleltem érvek helyett.

— Na és az nem mindegy magának?

Ám végül mégis kiutaltatott három napidíjat meg útiköltséget. Bosnyák ezredné| szolgált a háború alatt, horvátul még mindig jól beszélt, ha nem is tett különbsége^.

29