Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 7. szám - Herceg János: Közös dolgokról
éven át ez a nagyszabású, de írástudatlan zsarnok mondta meg, hogy mit akar a színpadon látni. Mert udvari színház volt, amelynek Sterija a darabjait írta. Felváltva egy Nikolic Athanáz nevű zombori mérnökkel, akikből később Szerbia rendőrminisztere lett. De míg Nikolic színjátékait betemette az idő, Sterija megmaradt. Persze, nem ezekkel a dagályos, üresen dekoratív és patetikus drámákkal. Közönsége nem volt ennek az udvari színháznak. Milos és családja nézte végig az aktorok játékát, meg néhány meghívott udvaronc és egyéb előkelőség. Magát a színházat még Joakim Vujic szervezte meg a katonai zenekar közreműködésével, míg a jelmezekről Milos „legénye”, Knicanin gondoskodott. Az a Knicanin, aki 1848 decemberében visszaverte Pancsovánál a vörös sapkás honvédek támadását, de miután a Száván túli szerbek harcát úgy ítélte meg, hogy az Bécs eszköze lett, fogta magát és hazament. Oroszbarát volt, hűtlen lett Miloshoz, s persze a színházhoz is. Azután azonban, hogy a cár is Ausztria segítségére sietett, Knicanin meggondolta magát, s egy kisebb csapat élén Titelnél visszaverte a magyar szabadságharcosok seregét. Sterija akkor már odahagyta Szerbiát, s holtáig szülővárosában, Versecen maradt, 1848 márciusában ugyanis erős ellenszenv nyilvánult meg Belgrád egyes köreiben a „prékóiak”-kal, a Száván túli szerbekkel szemben. Knicanin nem volt egyedül kezdeti Bécs-ellenességében. Vucic, aki egykor ugyancsak Milos „legénye” volt, de szintén elpártolt tőle, s vajda lett, akárcsak Knicanin, ellenezte a magyarországi szerbek megsegítését. Olyan légkör alakult ki, amelyben opportunizmus és veszélyes szájhősködés váltakozott. Nemcsak Szerbiában, ahonnan Sterija elmenekült, otthon, Versecen is. Ezt írta meg utolsó és nemcsak legeredetibb, de legerősebb drámájában, a „Haza- fiak”-ban elfogulatlanul és pártatlanul. A helyezkedőket, a köpönyegforgatókat, akik a szerb kokárda alatt a magyar nemzeti színű pántlikát is készenlétben tartották. Talán ezért nem lett népszerű mindmáig ez a műve. Kortársainak legtöbbje magára ismert a „Hazafiak” hőseiben, akik pénzért, jó állásért mindenre hajlandók voltak, még a hazaárulásra is. Sterija nem is tagadta drámájának kulcsjellegét, s színjátékának ajánlásában kihívóan jegyezte meg, hogy senki se csodálkozzék, ha alakjaiban egyesek magukra ismernek. „Még a szavakat és a kifejezéseket is az életből vettem...” — írta, mint aki mégiscsak az életet látja az irodalom legmegbízhatóbb és legigazibb alapanyagának. Rokonszenvvel nézte a magyarok szabadságharcát? Nem, csak korrekt tartózkodással. Szerbia viharos politikai válságaiban, amikor hol az orosz cár, hol a török szultán, illetve az osztrák császár kegyét kellett keresni, elszokott a lelkesedéstől. Talán az abszolút szabadságban sem hitt, legalább az önmagát megszemélyesítő Gavrilovic rezignált szavaiból ilyesmi érezhető. Barátja, Nikolic Szerbiában maradt. Időnként titkos diplomáciai szolgálatot vállalva Garasanin megbízásából, feltehetően Kossuthtal is, amikor a turini remete — sajnos, alaposan megkésve — Duna-konföderációs tervének szerette volna megnyerni Szerbiát. Sterija nem mozdult ki a verseci Zsidóvár alatti házából. Visszatért a költészethez, mint aki tudta, hogy vannak dolgok, amelyeket csak versbe zárva lehet elmondani. Betegeskedve, magányosan, kiközösítve élt, néha mégis megjelent a verseci főutcán, a köhögéséről lehetett megismerni. 1856 februárjának fagyos telén halt meg, ötvenévesen, „s főként németekből és magyarokból álló tisztelőinek szűk köre nézett koporsója után a sírgödörbe”. * * * 28
