Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 7. szám - Herceg János: Közös dolgokról
HERCEG JÁNOS KÖZÖS DOLGOKRÓL Hihetetlen, hogy össze tud fonódni közeli népek történelme. Még színházaik múltjában is. Lejött például Szentendréről Joakim Vujic tanító és világcsavargó a „déli végekre”, ahogy akkoriban mondták, és megteremtette a szerb színházat. Majdnem véletlenül, ahogy már a nagy dolgok születnek, szinte akarata ellenére, mert nyár volt, és ő pénz nélkül érkezett 1823-ban Zimonyba. A nyári vakációk idejére ugyanis ott szokta hagyni zsémbes, házsártos feleségét, aki csak azt szerette volna, „hogy a kri- nolinját kerülgessem és kurizáljak neki, amihez, isten bocsássa meg bűnömet, semmi kedvem”. — Sose búsuljon, mert a pénztelenségen könnyű segíteni — mondta neki bizonyos Vasilije Javanovic zimonyi tanító. — Kegyelmed világjárta ember, bizonyára össze tudna hozni egy szerb teátrumot. Avval most itt, amerre csak német komédiások járnak, annyi pénzt vághatna zsebre, amennyit akar. Háromszáz forintot keresett három előadással a jobbára diákokból toborozott és sietve betanított társulaton. A következő évben Temesvárra ment, ahol egy magyarból fordított s az „életből vett” drámát vitt színpadra valamilyen ürögi lány szerelmi bonyodalmaival, s jóllehet az előbbi esztendő kasszasikere elmaradt, a fiatalság lelkesen tapsolta végig. Volt közöttük egy sápadt, vékony dongájú diák, a verseci görög szatócs fia, aki ettől kezdve hosszú időre abbahagyta a versírást, a rivaldafény káprázatában egymás után írta és fordította a színdarabokat. Leginkább tragédiákat a szerb nemzeti múlt legendáiból, melyekben sokan elestek a csatatéren, de hát Shakespeare is sok halottal dolgozott, mivel a közönség szerette magát kisírni a színházban. A nemzeti romantika fénykorát élte, s hogy mennyire nyitott volt mégis, azt félreérthetetlenül bizonyítja a Baranya déli részéből Budára került Balog István színész Karadjordjéról írt szomorújátékának sikere. Negyven előadást ért meg. Magyar színpadon, magyar közönség előtt. Jovan Sterija Popovic azonban, mert ő volt a temesvári diák, hamarosan megunta a dicső múlt görögtüzeit gyújtogatni, s miután megértette, hogy a közönség nemcsak sírni, de nevetni is akar, vígjátékokat kezdett írni. És mivel az ő korában is volt min nevetni, darabjai nem nélkülözték az időszerűséget. Akkor fedezhette fel magában az ironikus hajlamot, s kezdte alakjait a környezetéből rajzolni. Addig ugyanis az általános sablonhoz igazodott, nemcsak figuráit, de a cselekményt is gyakran kölcsönkérve. Ebben nem lett volna semmi különös, Rómeó és Júliát Shakespeare előtt is megírták, s a nemzeti irodalmak kezdeti állapotában nem okvetlenül várták el az írótól az eredetiséget. Steriját mintha mégis az villanyozta volna fel. Hogy mást ír, mint amit várnak tőle. Újat, eredetit. Még a keretet s a mintát se hagyta változatlanul, hanem újraírta. így kaptak színjátékai a tartalmi példa ellenére élő, helyhez és időhöz kötött realitást. És a valóságábrázolásban oly következetes, sőt kegyetlen volt, hogy Moliére Fösvénye után megírta a Kir Janját, ezt a szerb irodalomban egyedülálló alakját a szőrösszívű uzsorásnak, akinek modellje nem más volt, mint az említett, s így halhatatlanná tett verseci görög szatócs, vagyis az édesapja. Mivel azonban minden kis nép írójának alkalmazkodnia kell az adott lehetőségekhez, Szerbiába kerülve visszatért a történelmi tragédiák érzelgős és látványos gyakorlatához. A művelődési élet irányítója lett, iskolák szervezője, s a Tudós Társaság egyik alapítója, mint ilyen, úgyszólván hozzátartozott Milos fejedelem udvarához, ahol néhány 27
