Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 7. szám - Zám Tibor: Szőrös talpú kismacska: regényrészlet
kiesett időt azonban úgy írták a javára, mintha a proletárdiktatúra védelmében töltötte volna el. És ráadásul egy mezőgazdasági technikumi végzettséget igazoló okmányt is kapott Végestől, aki a zavaros időkben jogász-doktori diplomát szerzett: hamarabb, mint a doktori cím státusszimbólummá vált volna a felső régiókban. A mezőgazdaság szocialista átszervezése idején a Duna—Tisza közére rendelték Botlikot, aki ekkor már perfekt beszélte a tolvajnyelvet, s ahol halló fülekre talált, nem szorgalmazta nagyon a téeszt, hanem engedélyezte a lazább, a kötetlenebb formájú szocialista nagyüzemet, a téeszcsét is. Természetesen nem potyán vagy hozómra, a szőlősgazdákat azonban nem nagyon kellett győzködnie arról, hogy a jövendőjüknek éppen úgy ára van, mint a rézgálicnak. Néhány túlfejlett igazságérzetű ember most is feljelentette ugyan Botlikot névvel, vagy névtelenül, ám a denunciáló iratok rendre elakadtak dr. Végesnél, minthogy ebben a régióban ő veit a kollektivizálás fő-fő koordinátora. Az évek múltával a kisközség egykori tanácselnöke bármilyen pozícióba került, furamód kinőtte magát: bárhol tűnt fel, mindenütt nagyobb volt, mint amekkorának látszott, mindent hamarabb tudott, jobban tudott, mint mások és azután, hogy a tippjei sorra bejöttek, tekintélye nőtt, ismeretségi köre pedig jócskán felduzzadt. Atéesz- és szakszövetkezeti elnökök okosabbjai sorra keresték fel, vagy hívták meg, hogy mondjon valami okosat, ha a gazdálkodás dilemma elé állította őket. Botlik pedig tudván a gazdaságpolitika kulisszatitkait, kifogyhatatlan volt a tanácsokban, az ötletekben, a su- galmakban, de a hála hozamait jól megjátszott rosszallással utasította vissza, mielőtt mégis elfogadta volna. Véges következetesen a háttérben maradt, de a Botiikon keresztül kiszivárogtatott információk nyomán, amelyek mindig a gazdálkodás stabilizálódását és jövedelmezőségét célozták, nem kevés szövetkezet fellendült, s az a jutalék, amit pénzben, naturáliákban leadott a fellendülésért, abszolút értelemben tekintélyes összegű volt ugyan, de a viszonyításban jelentéktelenné zsugorodott: ezért aztán azt is mondhatnók, hogy a Véges—Botlik páros progresszív szerepet játszott a szövetkezeti mozgalomban: a magánvalók gyarapítása a közvagyon növekedését szolgálta, annak függvényeként jelentkezett. E kétes értékű okoskodásnak az ad valamelyest érvényt, hogy Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen. * * ¥ Köteles Ádámról azt tartotta a falu népe, hogy a pincébe jár mosolyogni. Ez nem volt igaz, mert a Virágzó téesz főkönyvelője a pincében sem mosolygott, részint a laza bizonylatolási fegyelem és a könyvelési káosz miatt, részint azért, mert még álmában is nyomasztotta a lebukástól való félelem. Gyakran fájt a feje, még gyakrabban a gyomra. Sűrűn kapkodta a pirulákat és nyelte a szódabikarbónát. Időnap előtt megsava- nyodott, gyanakvással figyelte a körülötte folyó zajlásokat, viszolygott azokban részt venni, s vakrémület lett úrrá rajta, ha olyasmibe akarták belerángatni, amiben veszélyt érzett. A folytonos félelem időnként kóros közömbösségbe fárasztotta, bágyasztotta; ilyenkor mindent ráhagyott, mindent aláírt, amit eléje tettek, hogy azután magára eszmélve újból elátkozza a percet, amikor hagyta, hogy Lakat Pál főagrónomus a Virágzóba édesgesse, gyanúsabbnál gyanúsabb ügyletekbe keverje, kész tények elé állítsa, könyvelési machinációkra késztesse, summásan pedig megakadályozza, hogy kilépjen a buliból. Arról nem kellett meggyőzni Kötelest, hogy a Főhatóság neheztelését, ne adj’ isten vizsgálatát vonhatja maga után az elnökök gyakori cseréje, de Botliktól ösztönösen idegenkedett, minden hájjal megkent csirkefogónak ismerte, akinek megválasztása ellen mindaddig tiltakozott, amíg egy napon apátiába nem süllyedt. Minden-mindegy han5
