Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 6. szám - Csenki Imre - Mészáros György: A magyarországi cigányok vokális népzenéje
CSENKI IMRE—MÉSZÁROS GYÖRGY A MAGYARORSZÁGI CIGÁNYOK VOKÁLIS NÉPZENÉJE A cigány népköltészet tudományos értékű gyűjtésének elindítása Bartók nevéhez fűződik. Biztatására kezdtek gyűjteni a harmincas évek végén a Csenki-fivérek, majd később Hajdú András, Vig Rudolf és Sárosi Bálint. Az ezt megelőző időben a gyűjtések főleg kotta nélkül jelentek meg, szövegadaptációjuk nem volt megbízható. Először a Csenki fivérek, az 1943-ban megjelent Kodály Emlékkönyvben publikáltak cigány népdalokat,, balladákat, 1955-ben 99 cigány népdalt adtak közre a Bazsarózsa, majd balladákat a Cigány népballadák és keservesek c. kötetükben (Európa, 1980). Azóta is sajnos igen kevés anyag jelent meg a ma élő és változó cigány népdalok teljes felgyűjtésével még adósak vagyunk. Értékes anyagot csak a cigány nyelvű közösségek körében találunk. Népköltészetükben nem jelképrendszerek dominálnak, hanem a szaggatott lüktetésű rövid és gyakran logikai kapcsolatot is nélkülöző valóságelemek. A cigányok vokális népzenéje régies, primitív állapotot mutat. A lassú parlando rubató dalaik jelentős része visszavezethető néhány dallamtípusra. Ugyanígy van agiusto táncdallamaik esetében is. Viszonylag kevés számú alapdallam, amit mindenütt tudnak, de mindig másként variálják. A cigányok táncnótájukban nagyon gyakori a dur-kvintváltó szerkezet. Míg a magyar és a rokonnépek zenéjében a pentaton kvintváltó dallamok az uralkodók, addig a cigány dallamok óriási többségében a diatónikus durhangnemmel zárul a kvintváltó szerkezet. Hangsúlyozni szeretnénk, hogy az ilyen fajta dalok tánc nélkül nemigen szólalnak meg. Gyűjtés közben számtalanszor előfordult, hogy a nóta hatására a jelenlévők közül többen táncra perdültek. A táncnótáknak ilyen szerves kapcsolata magával a tánccal — megint csak a cigány vokális népzene ősi, primitív jellegéről tanúskodik. A cigány népdal kincs jellegzetes vonása, hogy a dalszövegek igen rövid életűek, míg a dallam — kisebb nagyobb módosulásokkal —tovább él. Egy-egy szöveg újraéneklése mindig változás, variáns, ugyanakkor alkotás is. Ugyanaz az énekes, ugyanazt a dalt ismétlésnél már másképpen adja elő. A variánsokban meglévő folyamat kétirányú: romboló (szétének- lő) és továbbépítő, gazdagító. Sajnos a szétének- lés tomboló tendenciája a mai cigány népdalokban felerősödött. Ez természetesen a szájhagyományozás törvényszerű jelensége, de belejátszik az is, hogy a rádió, televízió elterjedésével a még eredeti népköltészeti hagyományokat őrző közösségek is szívesebben énekelik, divatosabbaknak érzik az ott hallott kommersz cigánydalokat. A szövegek töredékké válnak, feledésbe merülnek. Ma már ez a jelenség nemcsak a szövegekben lelhető fel, hanem a dallamokban is. Az énekes nem tud pontosan intonálni. (Az ékesítő cifrázá- sokat, díszítéseket minden bizonnyal az into- nálás bizonytalansága is okozza.) A cigány közösségek ma már nem fordítanak nagyobb gondot régi dallamviláguk megőrzésére, illetve a szöveg és a dallam nem rögződik tökéletesen. Napjainkban is két típus dominál: a lassú dal (lóki gílyi) és a táncnóta (khelimaszki gílyi). Az előbbi szöveges, az utóbbi — néhány sor bevezető után —szöveg nélküli, pergetéssel díszített improvizáció. A táncnóták dallammotívumai vissza-visszatérnek, szabad teret adnak a cifrá- zásra. Ha az énekes elfárad, pusztán a kíséret szól (szájbőgő, ütőhangszer-alkalmatosságok: fém- és fakanalak, szék ülőlapja, faütők stb.) A hazai oláh cigányok hangszer helyett zörej és ritmuskeltésre alkalmas tárgyak egész sorát használják. A szájbőgőzésről külön kell szólnunk. Ez a fajta kíséret néha megtévesztően ütőhangszer hatását kelti, pedig hangszert erre nem használnak, legfeljebb ujjakkal pattintanak, vagy tenyerükkel csattogtatnak az énekhez. Ha ritmikailag néha bonyolultnak is hatnak ezek a kísérő ritmusok, lényegük mindig egyszerű: az egyébként súlytalan második és negyedik nyolcad-érték szinkópás meghangsúlyozása. Ezáltal a kísérethez alkalmazkodó dallam rendkívül feszessé, táncossá, valódi giustová válik. A cigányok maguk „bőgőzésnek”, „kontrázásnak” nevezik, s mint ilyet, leginkább a városi cigányzenekarok kontrásának úgynevezett esztamjához lehet hasonlítani. Meg kell jegyeznünk, hogy nincs egységes cigány népdal, illetve népzene. Minden országban, sőt egy országon belül is, minden cigány csoportnál teljesen eltérő népdalkincs létezik. A hazai cigány csoportok közül főleg az oláh cigányok rendelkeznek sajátos népdal-kinccsel, a cigányul beszélő (nógrádi stb.) magyar cigányok ettől teljesen eltérő és igen erős magyar népdal és magyar nóta hatás alatt álló népdalokkal bírnak. Népdalaikban nincs tájleírás, az elbeszélő elem is ritka. Ezzel szemben megtaláljuk a mindennapi élet őszinte realizmusát.Szépségük éppen egyszerűségükben rejlik. Formailag igen változatos képet mutatnak. Ma is uralkodik még a négyszóta- gos ütemből álló felező nyolcas (egyesek tévesen trochaikus soroknak vélik). Ez ugyanis a legjobban megfelel a cigány nyelv karakterének: „Kot102
