Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 6. szám - Halász Péter: "Hogyan ment ki tátám a nyomorúságból?"

Tátám reaállott, megházasodott, s elvette mámámat. Tímár megeskítette, de úgy, hogy maradjanak, lakjanak ott, mert nem volt hová vigye a nyirászát.34

A nyirászát elvette, de . . .

— Hadd el János! Ültök itt velem. Nekem csak ez a két lányom van. Ellakunk együtt.

S ott maradtak a házba.

Immá ággyá férjhez a küssebbet! Mikor a küssebbet férjhez adta ... a deák jobb gazda vót, s a fiának adott egy kétökrös szekeret. Mert az régebben járt, s ő ha deák vót, tartotta magát, s a fiának adott kétökrös szekeret. De nem vót az es hová vigye a nyirászá- ját, éppen mint az én tátám. Akkor apóm mit mondott? Azt mondta:

— János! Magad menj le tátámhoz.

Egy öregember volt ott, s egy öregasszony.

— Menj el —aszondja —s ügyelj rájik, me ők maholnap meghalnak, s ott es maradsz magad.

Tátám lement oda lakni, s ide jött a deák fija. Béjött a két ökörvei, s szekervel ide, apómhoz. Apómnak volt istállója, az ökröket vót hová békössék, apómnak vót még két más tehenye. Tátám pedig lement az öregekhez, s ottagyon35 kitelelt. De az öregek . . .no, olyan mocskosak vótak, azokat kellett takarítani. Tátám tavasszal azt mondja az apósának.

— Apóka! Én apóméknyi többet nem ülök, ha nekem írást nem ad a házra. Hogy ha ott ülök, tudom métt ülök ott, hogy métt szolgálok. Ő lehet meghal most, lehet meghal későbben, én a halálát nem kévánom, hanem gondozom amíg meghal, de mikor meg, akkor tudjam, hogy én maradok ott gazdának.

Akkor apóm megharagudott, s aszondta:

— Milyen írás kell neked? Há én ki vagyok?

— Jó, jó apóka, kend úgy mondja. De kendnek még vagyon egy leánytestvére, kendnek még van más fia, még más leánya, s mikor azok felojszák36 én maradok az utakra, s a szolgáltam jába.37 Nem ülök többet ott!

Akkor apóm azt mondta:

— Ülsz! Mert én vagyok a kontrák38 s én parancsolok.

Akkor vót egy olyan szokás, hogy a nagyobb fiú tartotta a szüleit s mikor az osztásra maradott, ő osztotta föl.

Tátám nem volt megelégedve. Kiment a mezőre, leült, egyet sírt, aztán egyet aludt, hazajött, vette a tarisznyát és elment. Elment a világnak. Elment Himiusba. Magyar falu vót az es, s apómnak egy leánytestvére volt oda férjhez menve. Megpanaszkodott neki.

— Nézzen csak ide mutasa, miről van szó. Nekem írást nem akarnak adni. Én a télen ügyeltem apómékra, de én többet nem ülök ott. Mikor meghalnak az öregek felkerekednek, eljárnak, s én szógáltam jába. S feljöttem ide, nem kapnék-e helyet a fűrészgyárban?

— Hadd el János! Jól tetted, hogy feljöttél. Hadd el, me laksz nálam, a fűrészgyárba pedig . . . beszélek én az igazgatóval.

Mikor beszélt az igazgatóval bé es vették oda tátám dolgozni. S ott lakott. De ő egyezségvei ment el, nem úgy hogy felbontsa a családot. Egyszer jő haza a dologról, s mikor hazajött a dologról, hát meglátta, hogy a bába tekeri a kendejit. Meglátta, hogy a matusája fehérbe van őtözve, tiszta gúnyába . . . tekerte a kendejit, fogta le bongos- tűkvel . . . Tátám meggondolkodott, hogy hát vajon métt készül? Éste volt.

— Merre készül matusa?

— János te! Meghótt tátám, s hírt attak, hogy menjek a temetésre. S én menek. De magad ... — aszondja — ne étel van, egyél, nyugoggyál; regvei csinálj ételt, egyél, s

85