Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 6. szám - Nagy Olga: Értékrend a mesében
tudja, hogy a korpában pénz van, a korpával együtt elad. így Áldás segítsége semmit sem ért. Szerencse csak néhány krajcárt ad neki, amin kevés diót vásárol, de ezzel megalapozza szerencséjét. A hat diót odaadja a gyerekeknek, akik egy üvegdarabon veszekednek. Azok neki adják az üvegdarabot, amiről kiderül, hogy egy nagy gyémánt, aminek az árából aztán háztelket, földet vásárol és gazdag ember lesz.19 Hasonlóképpen, csak épp más helyzetben, az összes változatok ezt a tételt illusztrálják: Szerencse és Áldás helyett két ifjú fogadásból ajándékoz meg egy szegény csizmadiát. Egyik alkalommal a pénzt sapkájába teszi és ezt egy sólyom elragadja. Másodszor a csizmájába teszi és a csizmát eladja. Harmadszor — gúnyból — egy ólomgolyót adnak neki, hogy otthon lője főbe magát. Az ólomgolyót meglátja egy halász: „Épp ilyen golyóra van szükségem a hálómhoz.” A golyóért cserébe nekiígéri az első fogás halat. Elsőre nem fog semmit és a másodikat is neki ígéri. Ekkor egy nagy halat fog ki, annak egy nagy gyémánt van a hasában. A halász eladja, nagy suszterájt nyit, birtokot vesz, szép házat.”2” Tehát a két változat ugyanazt mondja:a gazdagsághoz szerencse kell,semmi más. Ezt a mese gyönyörűen fejezi ki, szinte abszurddá fokozott túlzással: a legügyetlenebb cselekedetek is szerencsét hozhatnak. Ezek a mesék még hordoznak bizonyos értékrendet: az egyikben a szegény ember gazdaságot alapít, tehát az esélyes munka alapját veti meg. A másodikban valódi suszterájt nyit, tehát fölhasználja a szerencse folytán kapott „alaptőkét”. A szerencse gyakran abban nyilvánul meg, hogy a szegény ember kincset talál. A szerencsés pásztor, aki megment egy kígyót, megtanulja az állatok beszédét, ennek segítségével találja meg a fába rejtett kincset. A hős gyakran megelégszik a talált zsák arannyal, hazaviszi és ezzel vége a mesének. Ugyanaz a téma, mint számtalan kalandregényé: a hős a véletlen szerencse folytán szerzett pénz vagy kincs birtokába szeretne jutni, mert a boldogsághoz egyetlen út a vagyonszerzés. Áttételesen ugyanaz, mint amikor a regény hőse kész vagyont örököl vagy évjáradékhoz jut: minden boldogság alapja a vagyon. Ezt a felismerést is, azzal szemben, amit a munkáról, a munka értékéről mondtunk, egyfajta értékrendi torzulásnak nevezhetjük. Ugyanakkor benne rejtőzik az a cinikus felismerés is, hogy munkával nem lehet boldogulni, ahogyan ezt egy cinikus városi szólás kifejezi: „Aki dolgozik, annak nincs ideje keresni.” Ezt a felfogást jól lemérhetjük a népi valóság és gondolkodásmód bármely területén. Ha régen a lakodalomba vagy keresztelőre ajándékot vittek, munkájuk gyümölcséből szőttest, bárányt vagy egyebet, manapság már csak a pénz járja és az általa megvásárolható városi holmik. Ezek a mesék azt a kisemberi kompenzációs törekvést igyekszenek kielégíteni, amely már nem bízik a szegénységből más úton való fölemelkedésben. Ugyanaz, ami az olcsó irodalomban a szegény gépírónő szerencséje, akit elvesz a mindenható igazgató vagy akit fölfedeznek mint könnyűzene-énekest vagy mozisztárt. ANTIHŐS VAGY A NÉPI SZKEPSZIS Az eddigiekben szóltunk a népmese hőséről, aki céltudatosan, személyiségének teljes integritásával vesz részt a világban folyó küzdelemben. Tette így feltétlenül hősinek mondható. Szóltunk aztán a szerencsefiről, aki semmivel sem érdemelte ki jó sorsát, de megőrzi személyiségének integritását. A tréfás mese „fordított világának” bizonyos vonulata megteremtette az antihőst: a bugyutát, a mindent visszásán cselekvő bolondot, aki bár nem tesz semmit, sőt minden, amit tesz, merő képtelenség és bolondság, és mégis boldogul. 68
