Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 6. szám - B. Kovács István: Mesehagyomány és hagyományozás Gömörben: egy baraccai példa
Mindez érthetővé teszi, hogy a kis Margitnak nem sok jutott a gondtalan gyermekkorból. Fiatalkora jórészt a világháború embert próbáló éveire esett. Az alig cseperedő leánykának felnőtt férfiemberként kellett helytállnia. Idős korában írott önéletrajzi visszaemlékezésében érzékletesen szól ezekről az időkről. íme egy rövid részlet: ,,elmúlt az ősz, beszorútónk a szobába. De a fütetlen szobában nem fonhattónk, tüzelő után kellett néznyi. De hol vegyőnk fát? Nem vágattak az urak, nem vót aki vágják. Úgy segítettőnk magónkon, ahogy tudtónk. A legelőt azelőtt nem régen vágatták ki, sok tuskó vót ott, én odajártam tüsköt szedni. Akik arra jártak a közeibe, hazahozták mindég amit szedtem. Bizony telehordtám az ólat, de a kezemet összetörte a fejsze, ki is gyűlött. Mikor édesapám mellátta az ólba a tuskókat, majdnem sírt. De ez sem vót elég egész télre, háton kellett hordani hóban, sárban." A világháborút követően, 1920-ban ment férjhez Tóth Balázs, helybeli, szintén szegény sorból való legényhez. Házasságukból a korán elhalt Géza fiukon kívül egy Margit nevű leányuk született. A kis család évtizedek szívós munkájával elérte, hogy gazdasági válságok és világháború ellenére a háborút követően már egy— viszonylagos anyagi biztonságot jelentő — félházhelynyi birtokot tudhatott magáénak. Ezzel álltak be a szövetkezetbe. Élete utóbbi három évtizedét a szövetkezeti munka és az unokák nevelése töltötte ki. Több mint hat évtizednyi boldog házasság után hagyta el élete párja, akit nem sokkal később követett ő is. 1983 tavaszán kísértük ki a baraccai temetőbe. III. A mese Margit néni tudásanyagának az egyik, vagy talán „a” legjelentősebb része. A 110 feljegyzett történet meglepően nagy számnak tűnik, ha figyelembe vesszük, hogy Gömörből ezidáig nem ismertünk említésre méltó magyar meseanyagot. Kitől és hogyan örökölte Margit néni a meséit? —elsőként erre kísérlünk meg válaszolni. A gyűjtés során kiderült — előadónk emlékezetére és bevallására hagyatkozva — hogy meséi nagyobb részét (62) édesanyjától hallotta. Ha ehhez hozzávesszük még azt a 10 mesei történetet amelyet édesapjától tanult, kitűnik, hogy mesekincse javát a családban örökölte. Más idős emberektől nyert tapasztalataim is azt mutatják, hogy Ba- raccán a századforduló táján a családnak volt talán a legnagyobb szerepe a hagyomány átadásában. Margit néni édesapja azt követően, hogy családját hazahozta, telente még több éven át eljárt dolgozni az ózdi gyárba. Nagyanyja korán meghalt, és így telente egyedül maradtak otthon az édesanyjával. A gyakorta kettesben töltött hosszú téli esték a népköltészeti hagyomány átörökítésének talán legfontosabb alkalmai voltak. Erről így emlékezett meg: „Minden estvefele beszélgetett nekem anyám. Három óra fele hattok fel a fonásval, vót egy tehenőnk, azt megétette, meg a disznót. Akkor begyött. Mé nem akartónk lámpát gyútanyi... oszt akkor odamentem hozzá a sparhétho, az ölébe ültem, oszt akkor mondta szegény.”— Édesanyját, Erzsi nénit kiváló dalosként és mesélőként tartották számon a faluban. Mesekészlete jelentős része származik a szomszédságban lakó asszonyoktól, jóval kisebb hányadában idős férfiaktól, akik télen, fonás idején gyakran felkeresték őket. Ez volt az ún. szomszédolás szokása. Fonás közben bőven jutott alkalom a népköltészeti hagyomány felidézésére is. Erről is megemlékezett önéletírásában. „Novemberben már hosszabb esték vótak, lassan beállott a fonás. Esténként az asszonyok fontak, az emberek pipáztak vagy olvastak. Összegyűltek részint barátságbó, részint ta ka rákossá gbó, mer nem kellett otthon a lámpát meg a tüzet égetni. Hozzánk is többen jártak, nagy vót a szobánk, húsz embernek is tudtónk ülőhelyet adni. Én tőlök sok mesét, anekdotát hallottam, sok az emlékezésemben maradt. Vízzel én szolgáltam ki őket. A falu végii\ foktónk. Az én apám nem 53
