Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 6. szám - Solymos Ede: Halkereskedők a Dunán
SÓLYMOS EDE HALKERESKEDŐK A DUNÁN Szinte legendás történetek születtek a magyar vizek hajdani halbőségéről. Számtalan könyv és tanulmány foglalkozik a magyar hagyományos halászat módszereivel, eszközeivel. Tudományos elméletek csaptak össze a halászszerszámok eredetéről, a magyarság halász vagy nem-halász voltáról. íróink legjobbjai rajzolták meg a halászélet szépségeit, romantikáját vagy szenvedéseit. Ezekhez képest alig tudunk valamit arról, hogy mit jelentett gazdaságilag a halászat, hogy jutott el a hal a halásztól a fogyasztóig. Nem is csoda, hisz ezeket az adatokat csak hosszú évekig tartó aprólékos levéltári kutatásokkal lehetne összegyűjteni, és még akkor is csak hozzávetőleges képet kapnánk. Különben is, gazdaságtörténetünknek vannak sokkal fontosabb problémái, mert azt így is tudjuk, hogy a halkereskedelem virágkorában sem volt meghatározó jelentőségű. Más oldalról talán az is közrejátszott, hogy a halkereskedelmet, a fisérséget nem tekintették magyar emberhez méltó mesterségnek. Az a viszonylag kevés levéltári adat, ami rendelkezésünkre áll, azt bizonyítja, hogy a halkereskedelmet bizony magyarok is űzték, az egyszerű „halásznéktól” kezdve főurainkig. Persze ki-ki a maga módján. A Batthyány-levéltár —jórészt még publikálatlan —számadásai azt mutatják, hogy az uradalom nemcsak haltenyésztéssel foglalkozott, hanem kereskedelemmel is. Az 1600-as években a török fennhatóság alatt álló Duna-szakaszon török vagy magyar halászoktól nagy mennyiségben vásárolták a halat, főleg a vizát, és jegelve vagy sózva szekérszám szállították Körmendre, s onnét a grázi halpiacra. Ismertebbek gróf Károlyi Sándor kuruc generális utasításai a tiszai halászatról 1725—1730-ból. Elrendeli, hogy minden halász ,,az maga testi táplálására nézendőn kívül” minden halat az uraságnak tartozzék eladni, ugyanazon az áron, ahogy az idegenek veszik. Az uraság hálójával fogott vagy az összevásárolt halat a csongrádi, sasi, szentesi és vásárhelyi bárkákba kell begyűjteni, aztán — az arra valót — „lajtonokon” Dömsödre kell szállítani, ott ,,Duna-hajójú bárkára” rakni, ha a bárkák megteltek, azonnal a Dunán Komáromba kell szállítani. A bárkákat rendszeresen ellenőrizni kell, a bágyadt vagy döglött halat ki kell válogatni, sózni, vagy szárítani. A jégvermeket is tele kell rakni, hogy meleg időben a lajtokat jegelhessék, és éjszaka szállíthassák a Dunára. Két jó nagy vasas kocsit is kell csináltatni, hozzá 4—4 erős lovat, és Kecskeméten kell megfelelő szekereseket fogadni. Még tovább lehetne folytatni a részletes utasítást, hogy a halászathoz és halkereskedelemhez milyen felszereléseket kell biztosítani, hány embert, milyen fizetéssel, s milyen munkakörre kell alkalmazni. Míg a generális nagyszabású tervein dolgozik, a Dunán, a kalocsai érsek vizein már győri „halászok” árendálnak. Más forrásokból azonban megtudjuk, hogy Prikkel, Maki és Ruisz uraimék inkább kereskedtek, mint halásztak. Hajóik járták a Dunát, felvásárolták az érsek gabonáját, s e mellett szerződéssel biztosítják maguknak az érseki vizeken fogott halat. Az ő tevékenységüket is megvilágítja az a peres ügy, mely három győri halkereskedő között évtizedekig húzódott. Minket nem is az érdekel, hogy három kereskedő, akik társak voltak, az osztozkodáson összekülönböztek, hanem az az életforma, ami a sokszoros tanúvallomásokból kibontakozik: Megtudjuk, hogy Győrben a 18. sz.-ban több halkereskedő „kompánia” működött. Tagjaik többnyire rokonságban álltak egymással, javarészük magyar nyelvű, sőt nemes 42
