Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 6. szám - Szenti Tibor: "Duna 's Tisza közén lészen az szállásunk..."
SZENTI TIBOR „DUNA 'S TISZA KÖZÉN LÉSZEN AZ SZÁLLÁSUNK..." A vásárhelyi és a Duna—Tisza közének közepén élő nép kapcsolata évszázadokra vezethető vissza. Vásárhely lakosságát szívesebben befogadták Kecskeméten, Félegyházán, Nagykőrösön, Halason, Solton, mint a szomszédos szabad királyi városban, Szegeden, amelynek e kiváltsága miatt eltérő volt a történelmi fejlődése. A homokhátsággal a távoli, de jószomszédi összeköttetés a mai napig fennmaradt. A feudális korban, majd a kapitalizálódás során jelentős kereskedelmi kapcsolatok épültek ki a két tájegység népessége között. A bugaci lábasjószág épp úgy elkerült a Tiszántúlra, mint a vásárhelyi cserépedények is eljutottak a félegyházi, kecskeméti vásárra. A 19. század derekától a vásárhelyi gazdák szívesen legeltettek a kömpöci pusztán. A felszabadító háborúk során, 1693-ban a töröktől viszonylag megkímélt mezővárost, Vásárhelyt Thököly seregei végleg elpusztították. Ekkor égett el a levéltár is. A 17. század előtti történelmünknek kevés írásos emléke maradt fenn. Ezért különösen becses érték számunkra az az irat, amelyet a Csongrád megyei Levéltár Szentesi Fióklevéltárában, a Károlyi úriszékének peres anyagában [a Prothocollum Criminate. IV. A. 53. a. 3. kötetének 217—220 lapján] 1754. december 14-i keltezéssel találtunk. Ez a dokumentum bemutatja a 17. század végi elmenekült vásárhelyi gazdacsalád életének néhány részletét. A „nagy Szaladás” és időszakos megtelepedés korszakában szorossá vált a vásárhelyiek kapcsolata Halassal. Mint Tálasi István írja a Kiss Lajos-emlékkönyv [Hódmezővásárhely, 1983.] 109—110 lapján: „Az 1690—1700 közötti halasi anyakönyveket átnézve az tűnik ki, hogy 1690-ben egy vásárhelyi nő már házasságra lép egy halasi férfival ... a házassági kapcsolat továbbra is folytatódott Halassal, így a visszatérés utáni feljegyzésekből a XVIII. század végéig mintegy 16 esetet mutathatunk ki...” Szeremlei Sámuel a város tudós történelemírója az 1693-as török—tatár rablásról így számolt be Hód-Mező-Vásárhely története [Hódmezővásárhely. III. kötet, 1907. 185—186. old.] című monográfiájában: „Roppant számú lábas jószág esett prédául. A kapzsi tatárok mindent benyelének, minden értékesíthető ingóságot és jószágot hatalmukba kerítettek s a lakosok egyrészéről még a gúnyát is lehúzták, úgyhogy elődeinkre nézve csupán a puszta élet megtarthatásáról lehetett szó — aminek egyetlen módja volt a gyors menekülés. Elmenekülni a borzalmak színhelyéről, mint régente atyáink is tették ... Lakóhelyöket idehagyva tehát, semmi nélkül, egy részben mezítelenül futottak a közeli s távolabbi községekbe, hova éppen eljuthattak . . . Egyelőre Szeged, Győ, Tápé, Solt, Halas fogadták be leginkább .vendégszeretettel’ a földönfutókat, kik jószívű gazdáiknál szolgálatot vállaltak . . .” A vásárhelyi gazdacsalád mégsem hullt szét teljesen, bár testben, lélekben s földi javakban megtörettek. Összetartotta őket az előző évszázadok alatt kialakult erős nagycsaládi kötelék, a belőle fakadó családfői szigor és tekintély, az alkalmazkodó képességük, a gazdálkodáshoz való ragaszkodásuk és szorgalmuk, végül a református vallás puritán erkölcsi normái. 15
