Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 6. szám - Szilágyi Miklós: A mezővárosi érdekközösség széthullása

ség” és a „különbözőség” sokkal hatásosabban szemléltethető, ha az „érdekközösséget” az eredendő különbségeket hangsúlyozó „falvak” szövetségeként írjuk le, az etnikailag homogén mezővárosokban felfedezhető partikularitás ugyanis sokkal kevésbé szembetűnő.

Gyulán a magyarok, románok és németek, Mezőberényben a szlovákok, magyarok és németeka20. századig—számos részletében napjainkig — megőrizték a 18. századi betelepedéskor magukkal hozott tradicionális kultúrájuk karakterisztikus elemeit. Elkülönülésük következményeként olyan újabb kulturális különbségek is kialakultak, melyeket a „mi-tudat” — eredeti tradíciónak vélvén — besorol a népkarakterológiai sztereotípiák közé. Ebben az összefüggésben pl. a mezőberényi németekre egyaránt jellemző volt a kivételes szorgalom, a rendszeretet és a savanyú levesek kedvelése vagy a pantallós viselet.

Az sem lehet véletlen azonban, hogy a termeléssel összefüggő kulturális megnyilvánulásokban és teljesítményekben alig fedezhetők fel az eltérő etnikai sajátosságokkal értelmezhető különbségek. Már a 18. század végére lényegileg egységesült — az ökológiai feltételekhez, a meghatározó termelési viszonyokhoz alkalmazkodott — nemcsak a földművelés-állattartás eszközkészlete, technológiája, de a termelést (ezzel együtt: a határhasználatot, az ingó és ingatlan vagyon öröklését) szabályozó jogszokások rendszere is. Elsősorban azok a kulturális elemek szerveződtek az etnikai elkülönülést kifejező rendszerré, melyeknek hagyományozódásában az etnikai közösség folyamatos kontrollja alatt álló, ebbe a közösségbe rokoni kapcsolatok révén betagolódó családoknak volt elsődleges, majdnem kizárólagos szerepe. Ilyenek: a táplálkozásban megnyilvánuló ízlés, a hiedelmeknek-szokásoknak az a része, melynek funkcionálásához az „intim” családi-rokoni együttlétek szükségesek, és mindazok a kulturális tények, melyeknek hagyományozódásában a narratív közlésnek van döntő szerepe, vagyis a nyelvhez kötött folklór. Mert az etnikai közösséghez tartozást mintegy szimbolizálta a viselet, a tudatos elkülönülést az egy közösséghez tartozók ezzel nyilváníthatták ki, bármennyire igyekezett lépést tartani minden csoport a kordivattal, mindig voltak mindenik „kiscsoport” ruházkodásában speciális jellemzők.

Az egymás mellett élés: a folyamatos interetnikus kommunikáció természetesen nem maradhatott, s nem is maradt hatástalan.'A tüzetes elemzés az igazodás, a hasonulás bizonyítékait is felsorakoztathatja — a paraszti kultúra bármely részeleméről szólván. Az ilyen elemzésnek két jellemző tendenciát mégis figyelembe kell vennie: a) az etnikai közösségek kölcsönös hasonulásának erőssége és a termelés „szolgálata” között korrelativ a viszony: a közvetlen termelési érdekektől távolodóban mindinkább csökkennek az egymástól átvett kulturális elemek; b) e falusias „kisközösségek” magatartása, norma-rendszere — újabb és újabb kulturális elemek „asszimilálása” ellenére — folyamatosan igényli, ösztönzi a különbségekhez való ragaszkodás attitűdjét, ezért nem tesz különbséget a „régi” és az „új” megkülönböztető jegyek között: a polgárosodás „kihívására” is a különbségek újratermelésével válaszol.

A falusias elkülönülés, elzárkózás ellenére egységes városi szervezetet fejlesztettek ki s működtettek az etnikai „kisközösségek”: nem hullottak szét — ahogyan logikus lenne — parasztfalvakra. Még Gyula esetében sem, ahol a Németváros elkülönülését majd egy évszázadon át az önálló bíróválasztás, a külön közigazgatás ezt kifejezetten segítette volna.

Mik voltak tehát azok a termelési érdekek, melyek elkerülhetetlenné tették az együttműködést, s ezzel együtt a kölcsönös alkalmazkodást, némiképp korlátozván az etnikai színezetű kultúra működés-mechanizmusát?

Az alföldi mezővárosok jobbágyparasztjait a 18. században és a 19. század első felében mind az ökológiai, mind a társadalmi feltételek az önellátó földművelés és az áruterme8