Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 6. szám - Szilágyi Miklós: A mezővárosi érdekközösség széthullása
lő állattartás üzemszervezeti egységét sajátosan megvalósító gazdaságok szervezésére sarkallták, s egyszersmind lehetővé is tették ennek a gazdaság-modellnek — rendszerint csak kompromisszumok árán való — normává szilárdulását. Árutermelők voltak ezek a jobbágyok: rugalmasan kihasználták, hogy még ekkortájt is elsősorban — de nem kizárólagosan, hiszen a 19. század elején a gabonapiac is mind hatékonyabban működik — az élőállat (a szarvasmarha, majd a juh) és az állati termékek (a gyapjú) értékesítéséhez volt a legkedvezőbb a hazai piac. Ha alkalmazkodtak a konjunktúrák változásaihoz (a 18. században a szarvasmarhatartás, a 19. században a juhtenyésztés volt a kifizetődőbb), sohasem olyan módon, hogy lemondtak volna a komplex és önellátó parasztüzemről. A paraszti árutermelés Alföld-szerte a külterjes legeltető állattartásra alapozódott. Bármennyire is „rentábilisnak” tűnik ilyen módszerrel piacképessé nevelni az állatokat, megvan az a nagy hátránya, hogy a vegetációs időszak végén rendkívül bizonytalanná válik a törzsállomány és a növendék állatok sorsa — minden esztendőben. A gazdaságoknak gondoskodniuk kell — olyan színvonalon természetesen, amilyet a földműveléstől elválaszthatatlan rétgazdálkodás és takarmánytermesztés lehetővé tesz — a legeltetett („ridegen” tartott) állomány biztonságos „átmentéséről”: takarmányozásáról. Úgy kell tehát „önellátónak” lennie minden gazdaságnak, hogy egyúttal az árutermelő ágazatot is kiszolgálja. Ebben a gazdálkodási szisztémában kivételes szerephez jutott a gabonatermesztés mellékterméke, a szalma, és a szénakészítés sem csupán a szántóművelésre alkalmatlan rétekre korlátozódott: a parlagoló földhasználat a parlagon hagyott szántók rendszeres kaszálását (a szénagyűjtést), nem a legeltetéssel való hasznosítást jelentette. Ezzel magyarázható az is, hogy a Nagykunságban a redemptió- ban (1745) való részvételt, a gazdaságonként különböző nagyságú önmegváltási pénzösszeget azonnal örökföldként kiosztott szántóterület-mértékre váltották át, jóllehet az állattartást tekintették az árutermelő ágazatnak. Az évente újraosztott kaszálókban való részesedés, a közös legelőre kihajtható állatok száma egyaránt a földterületnagysághoz igazodott. Ugyanez magyarázza azt is, hogy az úrbéres jogállású Békés megyei parasztok bérelt pusztáikat sem csupán legeltetéssel hasznosították: itt is felépítették szállásaikat, s ezeken a szállásföldeken gabonát termesztettek, a parlagon hagyott részén pedig szénát kaszáltak. Ebből következően: az a gazdaság, mely minden parasztgazdaság lényege szerint az „önellátást” többé-kevésbé megvalósította, de a megművelt föld területével meghatározható nagyságrendje a nyáron legeltetett, télen takar mányozott állatok lehetséges mennyiségét korlátok között tartotta, azért lehetett „árutermelő”, mert a közösségi legelőhasználat, a közös pásztorkodás segítségével legalább az év egy részében elválaszthatta ez utóbbi ágazatot az önellátó gazdaságtól. Vagyis minden parasztgazdaságnak elemi termelési érdeke volt a közös legelők védelme, valamint a legelőhasználat és a pásztoriás közösségi megszervezése. Ezek a közösségi feladatok fejlesztették az anakronisztikusságig tökéletessé a mezővárosi szervezetet: a „kisközösségek” érdekszövetségét. Kifelé — a feudális hatalmi- és érdekstruktúrával szemben — érdekvédelmi szervezetként funkcionált a mezőváros, hiszen az úrbéres jogon használt vagy a bérelt legelők bármilyen csökkenése alapjaiban rendíthette meg minden parasztgazdaság legideálisabbnak vélt üzemszervezetét. Ha a birtokosok allodizációs és árutermelő törekvései ellenére ezek az érdek- közösségek biztosítani tudták a lassan növekvő állatállomány számára szükséges legelőket (márpedig területvesztések, keserves kompromisszumok árán ugyan, de a 19. század első évtizedeibenls tudták), kellően hatékonynak kellett lennie ennek a szervezetnek, s okkal következtethetünk arra, hogy a városi nagyságrendű népesség teremtette meg ehhez a szükséges „helyzeti energiát”. 9
