Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 6. szám - Szilágyi Miklós: A mezővárosi érdekközösség széthullása
SZILÁGYI MIKLÓS A MEZŐVÁROSI ÉRDEKKÖZÖSSÉG SZÉTHULLÁSA A feudalizmuskori alföldi mezővárost — a parasztok által kifejlesztett és fenntartott városi nagyságrendű települést — érdekközösségként határozhatjuk meg. A „faluközösség” közkeletű, a történeti és a néprajzi irodalomban általánosan elfogadott fogalom; rég nem az idilli „közösséget”, a társadalmi-gazdasági érdekazonosság és a harmonikus együttműködés romantikus illúzióit idézi fel. Attól azonban spekulatív előfeltevések közben is célszerű óvakodnunk, hogy ennek mintájára alkossunk „mezővárosi közös- ség”-szerű új fogalmat, azzal a megokolással, hogy a faluban is, a mezővárosban is lényegileg azonos kultúrájú parasztok laktak. A gazdaságilag, társadalmilag és (gyakran) etnikailag is rendkívül tagolt, kisebb-na- gyobb mértékben tudatosan elkülönülő csoportokból szerveződött települési egységet „elméletileg” sem tételezhetjük ugyanolyan értelemben „közösségnek”, mint a feudalizmuskori falut. A „közösséggé” integrálódás főbb tendenciáit, azaz a napi tevékenységeket, a magatartást, az erkölcsöt, a kulturális megnyilvánulásokat rendszerré szervező szabályozókat, normákat is minőségileg másnak, nem csupán a nagyságrend miatt nehezebben áttekinthetőnek, „bonyolultabbnak” kell felfognunk ezekben a parasztok lakta városi nagyságrendű „óriásfalvakban”. Az érdekközösség tehát — ebben az összefüggésben — a termelési érdekek lényegi, ám időleges azonossága miatt kifejlesztett települési-társadalmi egységet jelenti. Mivel az érdekcsoportokból a „közösséget” meghatározott célrendszer szervezte meg, kívánatos működésének nem szükségszerű feltétele, hogy a „közösségi hagyomány” a termelés és fogyasztás minden apró részletét kötelező érvénnyel szabályozza. Az egyeztetett érdekeken nyugvó együttműködésnek inkább az a biztosítéka, hogy a mezővárosi közvélemény kialakította szabályok és normák az érdekcsoportok szuverenitására is kellő garanciát adjanak, s csak áttételesen — a termelési érdekek megkívánta mértékig — avatkozzanak bele az egyének társadalmi és kulturális aspirációinak formálásába. Ezek a nagyvonalúan általánosító következtetéseim a nagykunsági, majd a Békés megyei kismezővárosok (elsősorban Gyula, Mezőberény és Gyoma) feudalizmuskori termelési szervezetének helyi forrásokra alapozott konkrét elemzései közben kristályosodtak ki. Ha tehát a korábban megfogalmazott részeredmények tanulságait felidézem, s a helytörténeti és néprajzi irodalomra is figyelve megkísérlem azokat továbbgondolni, értelmezési javaslataim természetesen ebben a logikális közegben érvényesek elsősorban; minden mezővárosra csak korlátozott mértékben általánosíthatók. Különösen korlátozott érvényű az a következtetésem, mely szerint az etnikai különbségeket a mezővároson belüli települési elkülönüléssel is hangsúlyozó falusias „kisközösségek” termelési érdek motiválta laza szervezeteként írható le leginkább ezeknek a településeknek a paraszti társadalma. Az alföldi mezővárosok döntő többsége ugyanis, jóllehet a benne lakók számontartanak és kinyilvánítanak városrészek és társadalmi csoportok közötti kulturális különbségeket, sőt a különbségekkel megokolt endogamikus elzárkózás is igazolható, etnikai szempontból homogén: református és katolikus magyarok lakják. A korlátozott érvényesség ellenére is célszerű volt a három nemzetiségű Gyula és Mezőberény példáját jellemzőnek tekintenünk, mert az „egy7
