Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 6. szám - Barabás Jenő: Mióta léteznek tanyák?
ged, Debrecen és Békés körzetéből is. Nagykőrös lajosi birtokáról (a mai Lajosmizse része) az 1639-től vezetett számadáskönyvek szerint évente 12—15 gazda fizet bért az itteni „árendás" kertjéért a városnak, 1681-ben már 25, 1731-ben 113. Ez csak a bérbeadott kertekre vonatkozik. Azt mondhatjuk tehát, hogy a 16—17. században már rendszerként létezik az Alföld el nem néptelenedett vidékeinek nagy részén egy szállásos határhasználati rendszer, amelyet aztán a 18. századi új telepesek már készen átvesznek s területileg is kiterjesztenek. Az 1715—20-as országos összeírás tanúsága szerint a Duna—Tisza közén csak Kalocsa és Baja körzetében van nyomásos rendszer, a többi, a Tiszántúl nagy részével együtt „egymezős”, tehát vagy már szállásokra osztott, vagy később a benépesülés során válik ilyenné, az ismert helyi modellt átvéve. De hogyan tartozik mindez a tanyák keletkezéséhez? Az összefüggés pedig nagyon is szoros. Tanyásodás csak bizonyos határhasználati rendszerben, saját tulajdonú, vagy legalábbis tartós birtoklású rendszer esetében jöhetett létre. Helyesen észlelte már jó fél századdal ezelőtt Györffy István: ahol fordulórendszer volt, ott nem keletkezhettek tanyák, de áll e tétel fordítottja is, ahol a határ nagyobb tagban fekvő, tartós használatú birtoktestekre, azaz mezei szállásokra, mezei kertekre volt felosztva, ott tanyák keletkeztek, amennyiben ezek a lakótelektől távolabb feküdtek és ezeket intenzívebben használták. Az nem nagyon kétséges, hogy a 16—17. században az Alföld viszonylag épebben maradt, népesebb településeinek a körzetében a szállásföldek már nem szórványosan, hanem rendszerként jelentkeztek, csupán Debrecen és a Hajdúság mutat ettől némileg eltérő képet. Ez elsősorban Kecskemét és Nagykőrös körzetében adatszerűén is jól bizonyítható. A saját, eredeti s szűk határukon belül — amely közel is volt — általában nem keletkeztek szállásföldek, s ezeket több esetben fordulórendszerben művelték, hanem a környező s elpusztult falvak határátvették ily módon birtokba. Ez pedig sokszorosa volt az eredeti területüknek. Amennyiben volt kimutatható tulajdonos, úgy bérelték, amennyiben nem, úgy első foglalóként vették használatba. Távoli tulajdonos esetében néhány generáció múltán a jogviszonyok egyre jobban elhalványultak, s nemcsak a kommunitás és a városi polgárok, hanem az egykori jobbágy- és zsellérivadékok is nemcsak használónak, hanem tulajdonosnak is érezték magukat, s a 17. századi peres eljárás során joggal vallhatták, hogy szállásuk őstől maradt, örök föld. A mezei kertek, mezei szállások keletkezésének van egy másik szála is, amely még korábbi időre utal vissza. Ez pedig a középkorvégi alföldi mezőváros földhasználati és gazdálkodási rendszere, amely a szabványos hazai feudális fejlődéstől eltérően, sajátos úton formálódott. Joggal gyanítja Makkai László a 14—15. századi pusztabérletekben a mezei kertek kezdeteit, mert ez jól beilleszkedik a következő századokban már jól ada- tolható rendszerbe, amelynek előzményei a mezővárosok felfutási idejében alakulhattak ki s nagyon is életképesnek bizonyultak. Ennek pedig lényege az, hogy a földművelés megnövekedett szerepe mellett jelentősen megváltozott az állattenyésztés is, az eddig döntően legeltetésre épülő gyakorlatot rendszeres takarmányozással egészítették ki, ezzel biztonságosabbá tették, nagyban növelték az állatexport lehetőségét. így megnőtt a rétek, kaszálók értéke, a szénagazdáikodás felfutása létkérdéssé vált. Hamis az a kép, amely úgy rajzolja meg az alföldi állattenyésztést, hogy az kizárólag legeltetésre épült. A pusztabérletekről, mezei kertekről, szállásokról rendelkezésünkre álló legkorábbi adatok éppen ezek kaszáló jellegét húzták alá, de azért már a 16. században a szántók is feltűnnek rajtuk. A maga extenzivitásában is igen komplexen kihasznált területek ezek a szállások. A szénát itt termelik és raktározzák, de az elnyomtatott gabona szalmája is itt marad, világos tehát, hogy téli telelésre a jószágot is ide hajtják, esetleg 5
