Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 1. szám - A Siesta szanatóriumtól a Svájci villáig: Kabdebó Lóránt beszélgetése Bodor Pállal

élt a nagybátyám és keresztapám (keresztneveim Pál, János, István), lécfalvi Bodor István, feltaláló, Magyarország többszörös autóverseny-bajnoka. Ha versenyautójával elvitt sétálni, az ölébe ültetett, s szabad volt az — emlékezetem szerint hatalmas — kormányt fognom; minden rendőr szalutált nekünk, mert Horthy egyik fiának hasonló versenykocsija volt, s a pilótasapka és szemüveg miatt sose tudták, melyik az. Nagybátyám valami orvoshívó berendezést és egyebeket talált fel. Emlékszem a Tolnai Világlapjában közölt fényképére is ... Ezt most azért jegyzem meg, hogy hencegjek: műszaki tehetség is volt a családban — miként az a nevezetes Bodor Péter ezermester és orgonakészítő, aki a Margitszigeten rekonstruált vásárhelyi zenélőkutat építette. István öngyilkos lett. Sajnos, a Bodor-családban „hagyomány” az öngyilkosság.

— Nagyapáddal mi történt?

— 1944 decemberében pusztult el, tragikus körülmények között. Amerikai állampolgár fiát, Pál nagybátyámat a háború itt érte, Budapesten. Nagyapámnak, a maga igen komoly kapcsolatai révén — a huszas évek végén, a harmincas évek elején magas kormánytisztséget is felkínáltak, de nem fogadta el — az utolsó pillanatig sikerült az „ellenséges állampolgár” fiát megvédenie. Szálasiék azonban mint ellenséges ország állampolgárát, elvitték a nagybátyámat. Nagyapámnak, utolsó erőfeszítéssel, sikerül még egy „erős” fölmentő papírt szereznie, és utánasietett a már induló menetoszlopnak, hogy a fiát kiemelje. Ekkor a nyilasok, az akkor már jóval 70-en felüli, elegáns, magas, ősz úriembert iszonyúan megverték, földobták egy szekérre, és Zsám- béknál agyonlőtték, belelőtték a Dunába. Ki tudja: ebben talán az is szerepet játszott, hogy Csehszlovákia lerohanása után a csehszlovák kommunista párt egyik aktivistáját — tudott magyarul, sovány, kicsi asszony volt, emlékszem rá, Stefi néninek hívtuk — a szanatóriumban rejtegette, majd átszöktette a határon, hozzánk, Temesvárra... Ezért is sok kellemetlenségben volt része, „kompromittálódott” ... Háború után, a pesti sajtóban, a Szabad Népben, a Népszavában stb. megjelent a tudósítás (címében tévesen lécfalussi Bodor Pálról írtak) gyilkosának népbírósági peréről. Szemes Mihálynak hívták. Ezenközben nagyanyám, aki eredetileg színésznőnek indult, a Kékgolyó utcai lakásukon feküdt súlyos betegen, második vagy harmadik rákmú'téte után, ópiummámorban; gondolom, az ópiumot a hajdani szanatóriumi kapcsolatok biztosították. Eltűnt a férje, a fia, azt már tudta, hogy egyetlen menekvésük az oroszok bejövetele. És amikor egy — állítólag SS-ekből és nyilasokból álló — őrjárat berontott a lakásba, a szerencsétlen, félig eszméletlen öregasszony felkiáltott: „Végre itt vannak az oroszok!”; — mire agyonlőtték. Az ágyában. A szanatórium parkjában kaparták el, abban a véres hálóingben, koporsótlanul... Tehát mind a nagyapám, mind a nagyanyám itt halt meg, Magyarországon, de sírjuk nincsen, belesemmisültek a történelembe ... Édesapám anyja is — jóval később — Pesten halt meg.

Édesapám világnézeti radikalizálódása édesanyámra is kihatott: a Vörös Segélynek dolgozott. Én felszabadulás után, 1944. augusztus 25-én lettem az Ifjúkommunista Szövetség, és ugyanakkor a MADOSZ, illetve a Magyar Népi Szövetség ifjúsági szervezetének a tagja, s rövidesen a megyei szervezet sajtó- és propagandafelelőse. Tizen- négy-tizenöt éves voltam ...

— Ez hol volt?

— Ugyancsak Temesváron. 46—47-ben diáklapot szerkesztettem a piarista líceumban, előbb csak magyarul —ez is érdekes: román nyelvű iskolában magyar nyelvű diáklap, és azt senki sem furcsállta ... Végül mi magunk dúsítottuk, önként és örömmel, román résszel, hogy minél több kollégánkhoz eljusson. Mintegy 1000—1200 példány33