Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 1. szám - A Siesta szanatóriumtól a Svájci villáig: Kabdebó Lóránt beszélgetése Bodor Pállal
ban jelent meg, a jobb számok 12 újságoldalon; kétszínnyomással, rotációson készült Csak az enyedi Bethlen kollégiumban több mint 100 előfizetőnk volt. — Mi volt a címe a diáklapnak? — Gaudeamus. A mai temesvári magyar tannyelvű líceum Juventus című lapja a mi hajdani Gaudeamusunk utódjának tekinti magát. . . Emlékszem, a temesvári Nőtre Dame zárdából, ami ma már hihetetlenül hangzik, a magyartanárnő kitiltotta a lapunkat, mert József Attiláról írtunk! Nagy István pedig a kolozsvári Igazságban megbírált, mert neki nem voltunk elég baloldaliak. Gaál Gábor az Utunkban viszont Asztalos Istvánnal megdicsértette lapunkat.. . írtunk mi Illyés Gyuláról, József Attiláról, Ady- ról, Petőfiről ... A lapban olyanok is közöltek, akiknek neve ma már ismert: Majtényi Erik, Deák Tamás, Szász János, Márki Zoltán, Farkas János (most a kolozsvári gyereklap, a Napsugár főszerkesztője). . . 47-ben Balogh Edgár, hallván, hogy az ifjúsági szervezet Temes megyei „sajtó-és propagandafőnöke” egyúttal a diáklap főszerkesztője, leküldte egyik fiatal famulusát hozzám, hogy segítsek neki megszerkeszteni és kiadni az MNSZ Petőfivel című 12 oldalas ifjúsági röpiratát. Ezt a fiatalembert Sütő Andrásnak hívták — persze idősebb és valójában tapasztaltabb volt, mint én —, és így közmulatság tárgya lett, amikor kiderült, hogy az a temesvári „főszerkesztő”, akihez segítségért küldték, egy rövidnadrágós, 16 éves gyerek. A lapot azért elég jól megcsináltuk . . . — Mi volt ez a kiadvány? — Petőfivel volt a címe . . . Lapszerű röpirat volt. Aztán 48-ban — mivel akkor már elkezdtem publikálni a napisajtóban, főleg riportokat a Romániai Magyar Szóban, ennek a bukaresti MNSZ-lapnak a főszerkesztője, Robotos Imre fölvett. Előbb 6 hétig a Bumbesti-Livezeni, azaz Zsil-völgyi ifjúsági önkéntes vasútépítésről tudósítottam, ahol egyébként éjszakai bányász-váltásban dolgoztam, azután fölkerültem a laphoz, Bukarestbe. Ott a mindennapi újságírói munkában döbbentem rá, hogy — nem tudok elég jól magyarul! Pontosabban: ott érzékeltem először, hogy nyelvtani-nyelvhelyességi „szintem”, nyelvi és irodalmi műveltségem, ismereteim a magyar történelemről, műveltség-történetről, szókincsem bizonyos rétegei igen hiányosak — hiszen fizikát, vegytant, biológiát stb. csak románul tanultam. Csonkultságom felismerése megrázó élmény volt. Hiába olvastam oly sokat magyarul, hiába volt otthon az az aktív magyar szellemi és nyelvi közeg — ami a nyelvet, a magyar kultúrát illeti, tulajdonképpen autodidakta voltam. Többek között ezért is: 48 decemberében hanyatt-homlok menekültem el Bukarestből, ahol sikerrel, a legjobbaknak kijáró,.rektori kézfogással” felvételiztem volt a lélektan-filozófiára — és átiratkoztam a kolozsvári Bolyai Egyetemre. Legalább az egyetemet végezzem el magyarul. Ott felvettek az Igazsághoz, ahol három évet dolgoztam; 1951 novemberében kerültem át az Utunkhoz. Jó 16 év múlva, 1967 februárjában lettem a romániai magyar szellemi élet talán legtisztább, legjózanabb vezér- egyéniségének, Domokos Gézának a javaslatára — az ő utódaként — a bukaresti Irodalmi Könyvkiadó nemzetiségi osztályának, majd az újonnan megalakult Kriterionnak a főszerkesztője. 1970-ben átvettem a Román Rádió és Televízió néhány hónapja létesült nemzetiségi műsorainak vezetését. Kilenc és fél évig dolgoztam ott, és 1979 szeptemberében — elsősorban súlyos szívbajom miatt — sikerült eljönnöm onnan. Azóta a bukaresti Előre főmunkatársa vagyok*. A köteteim elég későn jelentek meg, bár az első két könyvem valójában közvetlenül 56 után készült el. Az egyik verseskötet lett volna, Sárkányeregető ének volt a címe: eljutott az utolsó korrektúráig; és egy — általam lírai röplapoknak nevezett irodalmi miniatűröket tartalmazó — kötetecske lett volna, a másik. Nem jelentek meg soha, * 1982. november 1-ig, amikor leszázalékolták 34
