Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 5. szám - Egy előítélet háttere: Kardos G. Györggyel beszélget Bakonyi Péter

a kérdésben az antropológiai általánosítások, amelyek azért is elképesztőek, mert például a zsidóság éppen olyan keveredett nép, mint a magyar.

— Kétségtelen, hogy egy spanyol és egy lengyel zsidó között antropológiailag, „alakilag”, tehát külsőre nagyobb lehet a különbség, mint egyik-másik országban az északon-délen, keleten-nyugaton születettek között vagy az eltérő nemzetiségi csoportoknál, de azért talán akad mégis néhány közösebb vonás.

— Lehet, de csak egy-egy nagyon zárt etnikumban. Mert az is tény, hogy vannak japán zsidók is, akik tökéletesen ferde szemű, széles arcú japánok; azon kívül léteznek adeni, iraki, jemeni, csokoládé színű délarábiai zsidók, meg tökéletesen fekete bőrű abesszin zsidók is; sőt, hindu zsidók is élnek, akik Izráel Fiainak nevezik magukat. A Bogatírban én írom le azt a háborús anekdotát, hogy az angol hadsereg zsidó brigádja (mert volt ilyen is) egy elfoglalt német városban menetel, és a katonák között ott vonulnak ezek a csokoládé fekete néger zsidók is. És akkor az egyik német riadt csodálkozással odaszól a másiknak: Odanézz Hans! Ezeknek a zsidóknak már gyarmati hadseregük is van.

— Te felismernél arcról, ábrázatról, külsőről egy zsidót, mondjuk egy magyar zsidót?

— Hát ez nehéz kérdés. Azt hiszem nem, de nem is kutatom, és állítom, hogy senki sem ismerné fel egyértelműen, ha nem tudná valahonnan máshonnan, hogy az. Többnyire persze tudják az emberek a környezetükben lévőkről, és ma még számon is tartják. De nem az arcról, és nem az idegenek. Hogy erre is egy példát mondjak: valamikor az én gyermekkoromban a Dohány utcai templomban az első sorban mindig egymás mellett imádkozott nagy ünnepekkor a négy legnagyobb magyar parasztszínész, Gál Gyula, Gőzön Gyula, Rózsahegyi Kálmán és a Bánk bán szinte klasszikus Tiborca, Bartos Gyula. Tehát én nem ismerném fel, és állítom, hogy más sem, hiszen például hányszor hallunk kocsmákban hevenyészett zsidózásokat olyanoknak címezve, akik történetesen nem is zsidók. A szándék: a bántás. A szándék egy beidegződött ataviszti- kus sértés. Ezek az öröklött általánosítások, amelyek valahol a levegőben lógnak, és amelyeket szinte már minden gyerek valahonnét, többnyire otthonról hallott, tanult.

De hogy még egy jellegzetes adalékot hozzak fel cáfolatként ehhez az antropológiai képtelenséghez: Nemrég olvastam egy német katonai emlékíró művét, aki azt állítja, hogy a kollaboráns lakosság segítsége nélkül képtelenek lettek volna eredményesen vadászni a zsidókra a megszállt országokban, mert hiszen a német katonák fejében annyira beidegződtek a Stürmer gúnyrajzai, hogy mindenhol és minduntalan ezeket a típusokat keresték. A Stürmer a Nemzeti Szocialista Párt zsidókérdésekkel foglalkozó uszító lapja volt, amelyben a karikaturisták csak hajlott orrú, kopasz, szőrös zsidókat rajzoltak.

— Pedig még azt sem mondhatták, hogy ezekhez a karikatúrákhoz a német zsidókról vették a mintát, hiszen Németországban századunk első évtizedeire meglehetősen előrehaladott volt az emancipáció, s a polgárosodott modern zsidóság külsőségekben is nagyon hasonlatossá vált a német iparos-kereskedő társadalom s a liberális értelmiség honi képviselőihez.

— Van erről egy személyes tapasztalatom is a háború idejéből, amikor a brit 8. hadsereg felderítő része fölállított egy német kommandót, amely kizárólag palesztinai, német származású zsidókból állott. Ezek egy német katonai tábornak kiépített táborban gyakorlatoztak, német vezényszóra, német szolgálati szabályzat szerint, hogy aztán sikeresen vethessék be őket a németek által megszállt területeken mint Wermacht vagy SS-alakulatokat, katonákat.

27