Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 5. szám - Kardos G. György: Római pillanatok: útirajz
már latin, fütyülnek a klasszikára.” Ottika védelmében el akarta hitetni velem, hogy Róma csupán azoknak tárja ki szépségeit, akik kívülről fújják az accusativusszal járó praepositiókat. Nem akarok elfogult lenni Ottikával, rajta kívül voltak még más nagy szellemek is, akiknek nem tetszett Róma. Nem tetszett például Montaigne-nak, és nem volt elragadtatva Rómától Milton és Balzac sem. Egy Charles de Brasses nevű francia író szerint Romulus bizonyára részeg volt, amikor várost alapított ezeken a csúf halmokon. Sokkal többen vannak persze azok, akik felsőfokon zengedeztek Rómáról. Byron a koldusokat is irigyelte, hogy Rómában élhetnek, ódát írt a római koldusokhoz. Montaigne kitartóbb volt, mint Ottika, öt hónapig maradt a városban, bár a véleményét azután sem változtatta meg. Ottika másnap elutazott Firenzébe, mert még Pesten, egy másik butik-hercegnő azt mondta neki, hogy Firenze elegánsabb mint Róma és ott előnyösebben is lehet vásárolni. Ottika legalább könnyű szívvel hagyta el Rómát — ezért még irigyeltem is, — nekem minden búcsú lelki megrázkódtatást jelentett, s még a Piazza della Republica hanglemezárusainak hangszóróitól is megfájdult a szívem: Arrivederci Roma, Good bye, au revoir, Voglio ritornare, Via Margutta ... Éjszaka nem tudtam aludni, ha arra gondoltam, hogy nemsokára ugyanazt fogom érezni, amit Ovidius, amikor hajnalban egy gálya fedélzetéről nézte a távolodó kikötőt, miután egész éjjel palatábláit, szeretőinek gyöngyházba vésett arcképeit és kedvenc görög autorait csomagolta össze. ... illius tristissima noctis imago, quae mihi supremum tempus in Űrbe fuit. . . így írt később arról a szomorú utolsó éjszakáról, s lehet, hogy ezekből a sorokból is éppen olyan sláger lett az ókori Rómában, mint az, hogy: Voglio ritornare, Via Margutta . .. Ez a dal főképp azért hat meg, mert én is a Via Margutta egy parányi szállodájában lakom, kóbor művészek a lakótársaim és absztrakt képeket mázolnak az ajtókra és a falakra. Aurelionak hívják a portást, aki — miután tudja, hogy író vagyok — nagyon tisztel és tiltakozásom ellenére Professorenak szólít. Sono le sette, Professore — így ébreszt fel minden reggel. Aurelio született borúlátó, minden napra esőt jósol és a legragyogóbb időben is esernyőt nyom a kezembe. Nemsokára már egy vekker ébreszt és nem Aurelio, és a Krisztina téri Közértbe megyek vásárolni, nem a Via del Babuino— a Pávián utca —fűszereséhez, a patinás bor-régiségkereskedés mellett, ahol százezer lírát is elkérnek egy palack Gran Carusoért, a nevezetesebb évjáratokból. S már nem találkozom a kis abesszin lánnyal sem, akit Claudiának hívnak, s aki minden reggel, ugyanabban az órában jár vásárolni, mint én. Kedves arcú, vidám lány, „faccetta nera”, fekete arcocska, ahogy az egykori dal álmodott a szép abesszin lányról, akit majd felszabadítanak és elhoznak Rómába. Faccetta nera, Bell' abissina, Ti porterem’ a Roma liberata . .. 24
