Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 5. szám - Kardos G. György: Római pillanatok: útirajz

Amikor a Monte Marióról meglátták a hajnali szürkületben derengő Rómát, csonttá aszott kezükkel magasba emelték a keresztet, és hálaadó himnusszal ünnepelték a magasztos pillanatot.

0 Roma nobilis, orbis et domina,

Cunctarum urbium excellentissima,

Roseo martyrum sanguine rubea,

Albis et virginum liliis Candida,

Salutem dicimus tibi per omnia,

Te benedictimus salve! per saecula.

(Oh, nemes Róma, világ úrnője, első a világ városai között, vörös a mártírok vérétől, fehér a szüzek liliomától. Légy üdvöz.

Téged áldunk a századok sodrában.)

Amikor az első zarándokok porlepte saruikkal végigvánszorogtak a Via Flaminán, a levegőben még érezni lehetett a keleti gótok tú'zcsóváinak füstjét. A középkorban szokássá vált, hogy Rómát időnként elpusztítsák, nem is igen számított igazi uralkodónak, aki legalább egyszer nem gyújtotta fel, ez csupán a hun Attilának nem sikerült. Sikerült azonban Alarik vízigótjainak, Genserik vandáljainak, Vitigernek, a keleti gótok királyának, a Szicíliából Ostiáig hajózó szaracénoknak és Robert Guiscard normann- jainak. S mindezek együttesen sem végeztek olyan módszeres pusztítást, mint V. Károly zsoldosai 1527-ben. A martalócok az áruló Charles de Bourbon parancsára felgyújtották a várost, s a tűzvésznek áldozatul esett a Santa Maria Maggiore, a Szent Péter székesegyház és a Laterán. Képek és szobrok ezrei kerültek a szemétre, egy kupacban a szétszakított falikárpitokkal, fajansz remekekkel, és az ötvösművészet felbecsülhetetlen értékeivel. Tönkrementek a Borgia-lakosztályok freskói, feltörve hevertek a szentek szarkofágjai, s még II. Gyula pápa holtteste mellől is elrabolták a pápai jelvényeket.

Luther a művészeteknél jobban szerette a német knédlit, és ezzel egy bölcs mérsékletének adta tanújelét, akárcsak wittenbergi pontjaival, melyekben síkra szállt a szertartások pompái és a szentek látványos kultusza ellen. Még a házastársi kötelességekkel kapcsolatosan is mérsékelt álláspontot hangoztatott. Zweimal in der Woch’... Követői, a protestáns landsknechtek már kevésbé voltak mérsékletesek. Mezítlábas szerzeteseket törtek kerékbe, s meggyalázott apácákat vetettek a Tiberisbe. A Vatikán könyvtárát a lovak almozására használták, Veronika kendőjével a kocsma hánya- dékát törölték fel és darabokra törték Konstantin keresztjét.

VII. Kelemen pápa bezárkózott az Angyalvárba és sírt. Éjjel-nappal sírt. „Uram istenem! Hát azért teremtettél, hogy ezt lássam?” — sírt a pápa, s még nem is tudta igazán, hogy mit sirat. Amikor a lángok elhamvadtak, véget ért egy káprázatos korszak, az európai művészet legtermékenyebb korszaka, melynek minden szála Rómához kötődött: a renaissance.

Ám a legnagyobb veszély Rómát négyszáz évvel később fenyegette, amikor egy feketeinges diktátor szűknek találta a város utcáit és kevésnek a vitamint, amit a rómaiak fogyasztanak. O maga is szerette a főzeléket, aminek következményeképp a város rövid idő alatt veteményeskertté változott. A Pinción sárgarépa és karalábé pompázott, a Capitolium uborkától zöldéi It, Julius Caesar szobra körül karfiol virított, Augustus káposztafejekre nézett. Anglia éhen fog pusztulni — dörgölte a kezét a Duce, a biztos győzelmet a cékla és a zeller jelentette a Via dei Fori Imperiali két oldalán. De ettől még Róma Róma maradt. Az igazi baj csak akkor kezdődött, amikor

21