Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 5. szám - Czegő Zoltán: Áramszünet: vers
CZEGŐ ZOLTÁN ÁRAMSZÜNET Gyertyafény lobog rebegve. Leheletemtől riadozva él könyvhalmazon a gyertyám. Kolostor-hideg léghuzat lúdbőröz s — derékon kötéllel — barna szőrcsuhát ver rám. Percekkel ezelőtt — mennyi időre — lehunyta szemét a huszadik század, vak csillag gyertyafényben az égő hideg halott, s mintha zuhanna magam mintha visszafelé szállnék. így vagyunk: én s ő. Vissza. Miért pont az lett a KÖZÉPKOR, az átkozott, bigott, máglyákra meg sötétségre hajló? Látom: cisztercita szerzetes hajlik gyertyaláng mellett az asztalra, nádtollal körmöli: Uram, az ember nem gyarló! Vissza gyertyalánggal mért pont ama középkorba mennék melynek álomtemplomait ma is megcsodálom! miért pont arra szállók gyertyalángom láttán hol versben idézi Petrarcát Laurával az álom! Fönn a hegyekben túrta a földet, erdőit s imádkozott a barmok mögött megállt s rám gondolt papom: A munka, hit, ó, a türelem légyen kenyered fiam, ezer év után is, míg föloldoztatol. És tovább, előre, önmagunk felé a mellet döngetők: hogy szorongunk egy áramszünetben! „A kor bűzét, mocskát, gyilkosait eltakarítni!" s vak villanyégő alatt sirdogálni: de jó, hogy épp most születtem! Hány nemzet, nemzedék, gyönyörű elme körmölt s hány kor, míg a gyertya a körmére égett! Fényre nyitja föl szemét ez a század s annyi kor lángjából, füstjéből tán önmagára ébred.
