Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 5. szám - Kardos G. György: Római pillanatok: útirajz
KARDOS G. GYÖRGY RÓMAI PILLANATOK' Rómát nem lehet leírni, Rómából csak pillanatokat lehet megragadni és magunkkal vinni. Rómáról ezer könyvet írtak és ezer könyvből sem lehet igazi képet alkotni róla, de olykor egyetlen fényképből is megtudunk valami fontosat. Mindenkinek megvannak a maga római pillanatai s csak ezeket a pillanatokat mesélheti el, másra nem lehet vállalkozni. Sokszor voltam Rómában és még most sem tudom melyik nevén nevezzem. Mirabilia urbis Romáé, — szólították a középkorban. Létezik-e az az egyetlen jelző, amely ráillik s amelyről ráismerek. Byron azt mondta: „Róma a lélek városa”. S talán ez áll hozzá a legközelebb. Rómán kívül alig van más szépség a világon — mondta Winckelmann, aki nagy történész volt, de én csak ezt az egy mondatot ismerem tőle. Az idézetet egy német nyelvű útikönyvben olvastam, ez volt a könyv mottója és nagyon tetszett nekem. Én is így kiáltottam volna fel, amikor először jártam Rómában, ha történetesen már birtokomban van a könyv, Winckelmann mottójával: „Ausser Rom ist fast nichts Schönes in der Welt.” Pedig akkor Sorrentóból érkeztem Rómába és egy hevült pillanatban Sorrentóról is lehetett volna mondani, hogy azon kívül alig van más szépség a világon. Egy magyar hét kulturális eseményei zajlottak éppen Nápolyban, ahol mint küldöttség szerepeltünk Déry Tiborral. Bankettekre és megnyitókra jártunk, például a Bartók a magyar képzőművészetben című kiállítás megnyitójára, ez a kiállítás igencsak érdekelte a nápolyiakat. Sok szép élményben volt részünk Déryvel, megnéztük például a Sárika drágám című magyar filmet — amit odahaza sohasem néztünk volna meg —, de a legszebb az volt, hogy Sorrentóban laktunk egy valószínűtle- nül festői szállodában. Valósággal ráépült a tenger szikláira, Parco dei Principinek hívták, s a bejáratáig egy őserdőn kellett keresztülvágnunk magunkat. Ha kiültünk este a teraszra, köröskörül a tengert láttuk alattunk, s a távolban egy világítótorony pislogott. Déry rendszerint vacsora utáni szivarját szívta a teraszon és a végtelen csendben álmodozó megjegyzéseket tett, ezekre a rövid megjegyzésekre novellákat lehetett volna felépíteni. Egyszer például így szólalt meg tűnődve — miközben Böbe asszony a háttérben az árcédulákat tépdeste le a Nápolyban vásárolt cipőkről: — „Perugiában három hónapig laktam, a vécém ablaka Assisire nézett.” Nagyon irigyeltem Déryt, nemcsak a perugiai vécé miatt, hanem azért is, mert az étteremben olyan elegáns biztonsággal küldte vissza a pincérrel a poliplábakat paradicsomos mártásban — ha nem tetszett neki az egyik láb —, mint egy igazi nápolyi a felsőbb régiókból, egy marquese, egy cavaliere. Én soha nem tudtam volna megkülönböztetni két poliplábat egymástól. Délelőttönként egy közeli trafikba jártunk, Déry még a trafikot is jól választotta ki. Hosszas beszélgetésekbe bonyolódott a trafikossal, aki bőbeszédű volt és harcias. A bersagliere-knél szolgált valaha, Victor Emanuel képe lógott a falon, és egy magnetofonból régi indulók recsegtek: „Fratelli d'ltalia, l'ltalia se desta, dell’elmo di Scipio s’ é cintä la testa ..Déry oldalán úgy éreztem, sikerült megismernem Olaszországot, nagy hatást tett rám, ahogy az articsókát szopogatta és utána az ujjait fáradt rutinnal mártogatta a citromos vízzel teli rézüstbe, melyet egy vörös frakkos pincér tartott * * Bevezető Révész Tamás Corvina Könyvkiadónál előkészületben levő fotóalbumához. 12
