Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 4. szám - SZEMLE - Török L. Gábor: Für Lajos: Kertes tanyák a futóhomokon: tájtörténeti tanulmány: [könyvismertetés]

tényanyagok — a levéltári forrásoktól a statisztikai adatokig — és tudományos ismeretek — a néprajztól a történettudományon át az agrotechnikáig és ökonómiáig.

Ebben az összefüggésben tárgyalja szerzőnk a tanyakérdéssel kapcsolatos szakirodalmat is, melyből — jogosan és jó arányérzékkel — azt és olyan mértékig emeli ki, ami az általa tárgyalt tanyatípus lényegének és differencia specifikumának bemutatásához szükséges. A homokhátsági kertes tanyák legfőbb sajátossága a már említett belterjesség, ami röviden azt jelenti, hogy az e tanyákon termelt növényi kultúrák más tanyatípusokhoz és növényekhez mérten igen magas munka- ráfordítást igényeltek, — ezért a befektetésért viszont magas hozamokkal is fizettek. Für Lajos hangsúlyozza, hogy e lényegi sajátosság a kertkul- túrás tanyatípus valamennyi fejlődési fázisára vonatkozóan érvényes, ám a belterjesség, vagy intenzív művelés mindig relatív, a környező, eltérő típusú termelés ráfordításaihoz és eredményeihez mérten jelentkezik. A kertkultúrás tanyát mint önálló típust a szerző nem tartja beilleszthető- nek az ismert Erdei-féle „alapképletekbe”. Sem annak dichotom változatába (a tanya csak termelőhely vagy termelő- és lakóhely is) sem pedig a szociológiai indíttatású, de kevert dimenziókat tartalmazó felosztásba („nagygazda”, „kisgazda”, „haszonbéres” és „farmtanya”). A kertkultúrás tanyához legközelebb állónak az ún. „túlfejlődött” tanyatípust tartja. (Ez az elnevezés Erdei Ferenc egy másik tipológiájából származik, melyben „szabályszerű”, „elmaradt” és „túlfejlődött” tanyatípusokat különböztet meg.) A kertkultúrás és a „túlfejlődött” típusok átfedése nagyrészt területi elhelyezkedésük azonosságából is következik: Erdei a „három város” (Cegléd, Kecskemét, Nagykőrös), valamint Szeged és Kiskunhalas határának tanyavilágából merített, s e vidékre koncentrál szerzőnk is, de a már említett szélesebb határvonalak között. Fontosabbnak tartjuk azonban ennél azt, hogy eltérő megközelítésmódjuk ellenére Erdeinél és Fürnél egyaránt világosan megmutatkozik, hogy a szóbanforgó tanyatípus- (ok)ban vált leghatékonyabbá a termelés, itt jött létre az egységnyi területet és a természeti-gazdasági adottságokat legjobban kihasználni képes üzemmód, s hogy mindennek táji méretekben jelentős társadalmi következményei támadtak a „paraszti polgárosodás” — egyébként igen szűk- reszabott — lehetőségeit illetően.

„Ahhoz mérten, hogy milyen nagy és szerteágazó tanyairodalmunk, meglepően kevés munka foglalkozott a tanyásodás történeti kérdéseivel” — írja Für, s ebben a vonatkozásban emeli ki Szabó István érdemeit. Szabó nemcsak, s talán nem is elsősorban a tanyafejlődés elsőként történő periodizációjával és leírásával gyakorolt nagy hatást szerzőnkre, hanem történeti-módszertani szemlélete révén. Für Lajos Szabó Istvánnak azokat a gondolatait emeli ki, melyek arra figyelmeztetnek, hogy egyfelől a típusalkotásnál térben és időben egyaránt gondolkodni kell, másfelől pedig* hogy az absztrakció révén létrejött típusokat — amelyek a történeti fejlődés fő vonalait tükrözik — nem szabad mechanikusan visszavetíteni a sokszínű valóságra; az általános fejlődésen belül a helyi adottságok ereje is munkál, s különféle történeti eredetű típusok élhetnek, s élnek is egymás tőszomszédságában. Vállalja Für Lajos a tanyakérdés történeti megközelítésének nehéz örökségét is és könyvének alighanem ez a legfőbb érdeme. A kertkultúrás tanyarendszer történetét négy fő periódusra osztja: 1. a kezdetek időszakára 1848-ig, 2. a tömeges tanyásodás korszakára — 1848-tól a századfordulóig, 3. a tanyásodás fénykorára — a századfordulótól a 20-as évtized kezdetéig és 4. a részleges megtorpanás és szerkezeti átalakulás időszakára 1920-tól 1945-ig. Mint a szőlőhöz és gyümölcshöz képest késői és kisebb súlyú jelenségről, külön fejezetben számol be a zöldséges tanyák kialakulásáról.

A belterjes gazdálkodás, illetve a kertes tanyák kialakulásának általános történeti előfeltételeként, mozgatójaként szerzőnk a lassú, majd felgyorsuló tőkés árutermelést, a városi piacok kibontakozását jelöli meg. Az alföldi mezővárosok különös történeti sajátossága a 18. század óta nagyarányú zselléresedés volt; „iparosodás nem lévén, a nagy tömegű agrárszegénység csak úgy tudott előbbre jutni vagy puszta létét fenntartani, ha — ahol ahhoz egyéb feltételek is adottak voltak

— kertkultúrát teremtett” — írja Für. Figyelmeztet azonban arra is, hogy a hasonló okok nem mindenhol vezettek hasonló okozatra, vagyis a szóban forgó tanyatípus létrejöttére. Ebben számos konkrét tényező játszott további szerepet

— így a nagy kiterjedésű határok és ezek tagosítása, a szabadabb jobbágyi birtoklási-örökösödési jog, a jobbágyi és földesúri földek elkülönülése, a népességgyarapodás („nyomás”) a magasabb fokú agrotechnika, a piaci és szállítási viszonyok, az egyes városok birtokpolitikája (parcellázás!), s végül, de egyáltalán nem utolsósorban a múlt század végi filoxéravész. Ez utóbbi immanens korszak- határt is jelent: „a fejlődés egész pályáját tulajdonképpen két korszakra is föl lehetne bontani, s ezeknek .felezője’ az 1880-as—90-es évek fordulója táján kereshető;az első évszázad a szőlő-és gyü- mölcskultúrás tanyatípus kiépülésének mintegy az alapozó szakasza, a fordulatot követő néhány évtized pedig a teljes kibontakozás, a gyors ki- teljesedés korszaka volt.”

A szerző részletesen ismerteti az egyes periódusokban végbement fejleményeket, széles körű szakirodalom-ismerettel és alapos forráskritikával. Külön elismerést érdemelnek Für Lajos levéltári kutatásai, melyek nagy mértékben emelik munkája dokumentációs értékét és bizonyító erejét. A részletekbe menő szaktörténeti megállapításokat aligha lehetne — de talán értelmetlen is lenne — egy recenzió keretei között felsorakoztatni. Néhány fontos összefüggésre és eredményre azonban fel kell hívni a figyelmet, éppen azért, mert túlmutatnak az agrártörténetírás szakmai érvényességi körén. Ilyen mindenekelőtt a szer93