Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 4. szám - SZEMLE - Botlik József: Kismonográfiák Fehér Ferencről és Sinkó Ervinről: Bori Imre két könyvéről: [könyvismertetések]
ki” kötődése. (Sinkó Ervin 1898—1967) Forrás, 1977. 5—6. szám 65. I.] Ugyanebben a számban Romsics Ignác dokumentumokat közölt Sinkó Ervin kecskeméti városparancsnokságának történetéhez. Az anyagok „50 nap hangulatát, akusztikáját’ idézik fel, bepillantást engedve egyrészről egy megfontolt reálpolitikus munkájának tartalmába és módszereibe, másrészről egy fiatalember világ- és forradalomfelfogásába. Mindkettő Sinkó Ervin volt. (U. o. 70. I.) A Tanácsköztársaság leverése utáni évtizedek Sinkó életének bonyolult időszakát jelentik, s ez a bonyolultság az életrajzírót igen nehéz feladatok elé állítja, hiszen ennek állomásai: Bécs, a jugoszláviai Szarajevó és Prigrevica, Nyugat-Európa, Moszkva, Párizs, 1939-től Zágráb, Szarajevó, Drvar, Zágráb, Újvidék. Bori az életrajz felvázolása után részletesen elemzi az ifjú Sinkó Ervin költészetét, majd azt az alkotói utat, amely a naplóíráson keresztül vezet a szépprózai műfajok felé. „. . . a húszas évek végén született regényeknek tehát nem csupán az író eszmei alakulástörténetében van számottevő jelentőségük, hanem az .empíria’ művészi meghódítása is bennük játszódott le valójában — szükséges ujjgyakorlatként, előkészítő munkaként Sinkó Ervin fő szépirodalmi alkotásához, az Optimisták megírásához, amelyben eszmék és élettények harmóniáját érte el.” Sinkó 1931 és 1934 között írta legjelentősebb művét, az imént említett Optimistákat, a Tanács- köztársaság regényét, amely azonban csak 1953— 1955-ben jelenhetett meg Újvidéken magyarul. Bori kismonográfiájának egyik legjobb fejezete az Optimisták elemzése. A szakirodalomban ma sem egységes az álláspont a másik Sinkó-mű, az Egy regény regénye (1961) megítélésében. Az ötvenes években írta az 1935—1937 között Moszkvában vezetett eredeti naplója alapján, s amelyben az Optimisták című regénye hányódása kapcsán mutatja be az úgynevezett sztálini tisztogatások első szakaszát. Bori ez utóbbit Sinkó egyik legsikeresebb művének tartja, mert szerinte hű tükörképe „asztálinizmus kialakulásának utolsós érettségének első, ám még rejtőzködő szakaszáról”, s jól hozzájárult 1953-ban ahhoz a harchoz, amelyet Jugoszlávia vívott ekkor évek óta a Tájékoztató Iroda ismeretes határozata ellen. E rövid ismertetésben természetesen nem térhettem ki a Fehér Ferenc, illetve Sinkó Ervin munkásságát elemző kismonográfiák valamennyi részletére, mindössze néhány, általunk fontosnak tartott pontra hívtam fel a figyelmet. A Fehér Ferencről szóló munka fontos mű, igényesen, tárgyilagosan vezető kalauz. Szerzője sikeresen oldotta meg célját, a költői pályakép megrajzolását. Sinkó Ervin életművének bemutatása — lezártsága ellenére — ennél sokkal problematikusabb. Nemcsak azért, mert a szakirodalom mind gazdagabb, s ezért egyre nehezebb benne az eligazodás, hanem mindenekelőtt az életmű bonyolultsága, ellentmondásossága következtében. Legkiválóbb ismerője, Bosnyák István ugyan két alapművet tett asztalunkra Sinkó Ervin pályájáról, s megszületett Bori Imre kismonográfiája is, de még összességükben sem pótolják a még megírandó Sinkó Ervin-biográfiát, amely egyre inkább elengedhetetlen az életmű reális felméréséhez. BOTLIK JÓZSEF FÜR LAJOS: KERTES TANYÁK A FUTÓHOMOKON (Tájtörténeti tanulmány) Für Lajos könyve, mely az Agrártörténeti tanulmányok 12. darabjaként jelent meg, mindenekelőtt a sorozat jellegének megfelelő alapos, részletekbe menő szakmunka. Tárgyának komplexitása azonban már eleve tág határokat hagy a szaktudományosságnak, az ennek tengelyében álló tanyakérdés pedig önmagában véve is elegendő társadalmi súlyú ahhoz, hogy a kötet szélesebb érdeklődésre is számot tartson. A táj, melyre a könyv alcíme utal, átfogóbban a Duna—Tisza köze, pontosabban az itt elterülő homokhátság. Északi határvonalát Cegléd és La- josmizse, a délit Horgos és Szabadka, a nyugatit Izsák, Kecel és Bácsalmás, a keletit pedig Szeged és Kecskemét környékén húzza meg a szerző. Utal arra, hogy részint e körzetben sem volt minden tanya kertkultúrás — akadtak szép számmal állattenyésztők és szántóföldi növénytermesztők is — részint pedig viszonylag kevés volt azoknak a tanyáknak a száma, amelyeknek termelése kizárólag a kertkultúrára épült, kivált a ta- nyásodás kezdetén. A kertkultúrás tanyarendszer hat nagyhatárú településre vált igazán jellemzővé: Szegedre, Szabadkára, Kiskunhalasra, Kecskemétre, Nagykőrösre és Ceglédre. Az a tanyavilág, mely a jelzett körzetben kialakult, megkülönböztető sajátosságát a belterjességnek köszönhette. Ez elsősorban — bár nem kizárólag— a szőlő-, gyümölcs- és zöldségtermesztésben jelentkezett, s Für Lajos könyvének tárgya ilyen értelemben a belterjes (intenzív művelésű) növénykultúrákkal — vagy ezekkel is — foglalkozó tanya. Hangsúlyozni kell azonban, hogy a kertkultúrás tanyavilágról nem önmagában és önmagáért valóan van szó, hanem mint olyan „üzemformáról”, amely a magyar argárfejlődés sajátos vonulataként jelent meg. Az agrárfejlődésben szerepet játszó sokféle tényezőben gyökerezik a tárgy már említett komplexitása, amely a természetföldrajzi adottságoktól a településformákig, a történetileg kialakult határhasznosí.ási-haszná- lati módtól a tanyasi társadalom tagozódásáig, a fajtanemesítéstől a termeléstechnikai-gazdasági kérdésekig sok mindent magában foglal. Az agrár- fejlődés kontextusában alkotnak ugyanakkor rendszert a legkülönfélébb területekről származó 92
