Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 4. szám - MŰHELY: 200 ÉVE SZÜLETETT KŐRÖSI CSOMA SÁNDOR - Kovács Sándor Iván: "Én lehetek tehát magyarnak példája": Zrínyi Miklós epigrammáinak két ciklusáról

és el akarta veled kerültetni az Attila gyalázatos vétkét, aki az öccsét Budát megölte; az Romulus istentelenségét, ki Remust agyonverte; más kegyetlensége elvette előled bátyádat, a Lászlót.” Klaniczay szerint „a fejtegetésből megállapítható, hogy Zrínyi — akárcsak Machiavelli tenné — elkerülhetetlennek tartotta volna a testvérgyilkosságot, ha Hunyadi László élve marad, pedig ezt »gyalázatos vétek«-nek tartja.” Zrínyi mindezt már az Atilla—Buda-epigramma írásakor végiggondolta. Ez az összefüggés is jelzi, hogy király-epigrammái feltehetően más esetekben is a prózai művek történetfelfogását előlegezték volna.

Az Atilla—Budo-epigrammakompozíció az eposz metruméban íródott. Ez két okból lehet így. Még közvetlenül az eposz után vagyunk: ez a metrum a kínálkozó. De valószínűbb, hogy az epigramma alkalmas formájának kereséséről — és ez esetben sikeres megválasztásáról van szó: Atilla és Buda epikus jellemzéséhez szükségesek a hosszú sorok, kell a 3 strófányi terjedelem. Ezt az epigramma-formát Zrínyi később csak egyszer alkalmazza (Befed ez a kék ég . . .), atekintetben azonban az Atilla—Buda az eposz hőseiről írt epigrammákkal egyezik, hogy ez is epitáfium. Mind Attila, mind Buda múlt időben tekint vissza tetteire („Isten haragjának én szelleti voltam"; „mert nem fértem az bátyám székiben”). A második versszak első sorában („Én vagyok magyarnak legelső királyja”) a vagyok is lehetne voltam, de itt Zrínyi a voltam ismétlődését azért kerülheti el, hogy az „idejűség” fokozását: jelenre és jövőre vonatkoztatását érzékeltethesse. Pontosan figyelte meg Szörényi László: „Előbb múlt időben összegezi világtörténeti pályáját, majd jelen időben és jövő értékű ható igével kijelöli jelentőségét”:

Isten haragjának én szelleti voltam

Én vagyok magyarnak legelső királyja,

Én lehetek tehát magyarnak példája,

Hírét s birodalmát hogy nyújtsa szablyája.

2. AZ EPOSZ SZEREPLŐINEK MEGIDÉZÉSE:

A NÉGY HŐS-EPIGRAMMA

A Szigeti Zrini Miklós, a Deli Vid Sarkovics, a Radivoj és Juranics vajdák és a Farkasics Péter című epigrammák a királyokról tervezett sorozat záródarabjai. Az eposz hőseinek a nemzeti hősgalériába való besorolása azt a távlatos szándékot tükrözi, amiről a Mátyás-tanulmány kapcsán szóltam.

Ezek az epigrammák nem oly módon illeszkednek a Szigeti veszedelem-hez, mint az Atilla—Buda. Az Attila-kompozícióban Szörényi helyes megfigyelése szerint a költő epikus és történeti koncepciója fejeződik ki, a hős-epigrammákra a líraiság jellemző. Az agitatív, mozgalmas Atillá-ban a sokrétű jelentésnek megfelelően Zrínyi még az igeidőket is váltakoztatta, a hős-epigrammák mindegyike múlt idejű; hangvételük elégikus, ünnepélyes, szemléletük megbékélt. Az új epigrammák formatere egyetlen Balassi- strófa, de rövid háromsoros szakokra tördelve; ezek az epitáfiumok valóságos sírfeliratként is felvéshetők volnának egy márványlapra. A sírfelirat-jelleg abban is kifejeződik, hogy mind a négy epigramma utal az egyes szám első személyben megszólaló hős halálára: „Testembül kibocsáttam”; „Életem volt legkissebb”; „Együtt éltünk, holtunk” „visszarántott Kegyetlen fátum engem”. Az eposz az égi megdicsőülés jelene77