Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 4. szám - Nemere István: Minden rendben: elbeszélés

lünk a legjobban a posta vagy az OTP segít akaratlanul is „kimosni” a „piszkos pénzt” . . „És? — kérdem. „Semmi és. A fickó továbbra is osztályvezető, most nyíltan az álláshirdetéseket olvassa, bár senki sem sürgeti. Ha talál megint egy ugyanilyen állást, el fog költözni az ország túlsó végébe, lakást kap és vezető állást, kezdi elölről a gyűjtögetést öreg napjaira . . . ”.

Éjfél előtt megindul a viccek áradata. Egyenként megyek ki a „fiúkkal” az alvó város utcájára. A kapuban megállunk. Kérdésem mindig ugyanaz: elégedett vagy? A válaszok: „Igen. Természetesen. Naná!” Miért, mit értél el? — csapok le. Vállvonogatás. Van egy jó állásom. Kocsim, feleségem, gyerekeim, fizetésem, lakásom. Házam. Betétkönyvem. Külföldre járok. Keveset dolgozom.

De a legtöbben furcsán néznek rám. „Mi bajod van? Te már megint ugrálsz. Akkoriban is mindig ugráltál; folyton ezek a te »miért«-jeid . . .”

Nem értik, mit akarok. Gyanakodnak. Közhelyek várfalai mögé húzódnak, kipróbált falak ezek. Alapfogalmakkal takaróznak. Többeknek sokáig kell magyaráznom, hogyan értem a kérdést. A középiskolai tanáron kívül csak egy elégedetlen akad még; L, a hivatalnok. Egykor felnéztem rá, minden tekintetben a legjobb „fejnek” tartottam. Most őszül a haja, szeme megtört, kesernyésen mondja: „Nem lett belőlem semmi, pedig . .. És már nem is lesz.” Hiába faggatom. Valahogy nem jött ki neki a lépés. Valami valahol eltörött. Csak ő maga az oka? Ki tudja. Nem beszél. Harminchárom éves, mint mi mindnyájan. Nem kezdi újra.

A pinceklubban valaki nagy hangon az illetékhivatalt szidja. „Aki gazdag, az megússza. A szegény a gatyáját is ráfizeti . . . Vettem egy kis családi házat, rozogát. Az értékének a tizenhét százalékát azonnal ki kellett volna fizetni illetékként. De a házvétel után nem maradt egy garasom sem, honnan vettem volna 25 000 forintot? Engedélyezték a részletfizetést. Kiderült, hogy havonta a még hátralevő összeg 1 százalékát felszámítják büntetésként, amiért részletre fizetek. Ez azt jelenti: a havonta fizetett 500 forintomból 250-et mintha nem is fizetnék. Évi 12 százalékos kamattal sújtja a dolgozót egy szocialista intézmény azért, mert nem tudta egy összegben kifizetni a 25 000 forintot, így aztán negyvenezerből sem úszom meg . . .”

A panaszokat egymás között suttogják, a műbarátok, italtól őszintébbé-megértőbbé váltak füleibe. De „kifelé” továbbra is széles a mosolyuk, düllesztett a mell. Éjjel kettőkor már csak tízen maradunk; összetoljuk az asztalokat, székeket. Pikáns történetek keringenek, újra kezdődika „régi idők” emlegetése. „Azért mégis szép évek voltak . .. Jó volt iskolába járni ...Ami gimnáziumunk volt a legjobb . ...” A candide-i érvek ellen ismét magam lázadnék, de már hallgatok inkább. Az üvegek kiürültek, az éjszaka is végéhez közeledik. Szedelőzködünk.

Öten megyünk végig a hirtelen égbeszökött, ultramodern városközponton. „A mi időnkben” poros piactér volt, ma beton-üveg-fém-csillogás. Kicsit idegennek is tűnik, főleg a higanygőzlámpák éles fényében.

A helybeliek rajtam veszekszenek — melyikükhöz menjek aludni ...? „Nálam rengeteg hely van — mondja T. — Tudod, most váltam el, aztán volt egy kis zűröm ...” Másoktól hallottam már sikertelen öngyilkossági kísérletéről.

A sarkon búcsúzunk. Lehet, újabb tizenöt-húsz-harminc évig, örökre. „írj! Gyere el néha ...!”

Gyalog ballagok a gyermekkor-szagú sötétben. Erre laktam valaha. Ismerős tájék, mégis mennyire más már.

Aztán megpillantom az új vasútállomást. Éppen indul a vonat, futva érem el, felugrok. Jóleső érzés, úton vagyok.

Nem nézek vissza.

31