Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 4. szám - Berkovits György: Burkai Mátyás nevezetes napja: elbeszélés

— Ki írta? — kérdeztem Matyitől. — Hogy került ez a levél hozzád? — csattant fel Matyi. — A fene, a többihez keveredhetett — tette hozzá halkabban. — Szóval? — kérdeztem ismét. — Eszter írta. — S aztán nemsokára összeházasodtatok? — Ühüm.

— De van még itt egy mondat, így hangzik: „De jaj akkor neki, ha már nem várakozik semmire” — olvastam. — Hahaha — nevetett Matyi cinikusan és ismételgette — Jaj akkor neki, jaj neki, bizony. —Jaj — mondtam —, mert Esztert te hiába várod vissza. És nem fog föltámadni se Béla, se Zsigmond. Ok megtestesítették számodra a gyémántot. Mindig vártad, mikor vágnak szét, szabdalnak össze, miközben küzdöttél, hogy felnőhess hozzájuk, ez az önépítés egyik sajátos formájának bizonyult a számodra. De ennek vége. Le fogsz épülni. Beépítenek ablaknak. — Te meg az ablakkeret leszel, öreg

— vágott vissza azonnal és durván Matyi.

Öt óra lesz pár perc múlva. Kint szemerkélt az eső. Mintha ősz lenne. „Szeptemberben előadást kell tartanom ,Mit tud az óvodás a világról’ címen — gondolta Burkai —, hát majd kifaggatom Kisesztert” — s belül magában mosolygott.

Burkait rendkívül felingerelte Elvira levele, úgy érezte, hogy a vérnyomása az egekig szökött föl, és mindjárt megüti a guta.

Bea pontosan érkezett — szép lány, csinos, érdekes — idegesnek tűnt, arca feldúlt, szeme karikás és öregebbnek látszott a koránál legalább öt évvel.

— Akárki más a helyemben már régen tökön rúgott volna — mondta Bea. — Látod ezt a komódot — mutatott Burkai a fotelja melletti bútorra —, a neve Betty, szép név, nem? —Te meg, aki megjátszod a kis szomorú lényű, magányos és megvert kutyát persze, szokás szerint, leszarod, hogy mi történik másokkal — mondta Bea. — Megvettük a Betty komódot, 1975. április 29-én, kétezerszáztíz forintért. — Ha mások is vannak a társaságunkban, igyekszel valahogy megalázni és tudtára adni a világnak, hogy semmi közöd hozzám — mondta Bea. — A Boy kiszállította a Bettyt, azonnal kiderült, hogy hiányzik belőle az egyik polc, másnap írásban reklamáltunk. — Egyelőre azonban, ha ezt esetleg nem vetted volna észre, erősen kötődöm hozzád és gyermekedhez, s azokhoz a csodálatos reggelikhez, amikhez, ha egyedül vagyok, nem juthatok — mondta Bea. — Június hatodikáig vártam, de nem válaszoltak, akkor többszöri tárcsázás, körülbelül másfél órai telefonálgatás után végre megkaptam a Bútoripari Garanciális Központ Panaszfelvevő Irodáját, előadom panaszomat, egy bájos női hang azt mondja elutasítóan, nem az ő asztaluk, mondom, komódról van szó, szóval a Boyt hívjam fel, ezt és ezt a számot. — Azt is el tudom képzelni, hogy végleg és örökre szakítunk — mondta Bea. — Egy órai próbálkozás után sikerült is felhívni a megadott számot, előadtam a tényállást ismét, de a vonal túlsó végén egy hölgy azonnal kikérte magának, hogy ha a bútordarab a Domusból származik, akkor neki semmi köze hozzá, keressem Stefka elvtársat, kerestem, két óra hossza múlva meg is találtam, de mivel én nem politikusi mivoltában kerestem Stefkát, ezért úrnak szólítottam. — Szóval nagyon bizonytalan vagyok most és nem tudom mire vélni ezt a hajlíthatatlanságot — mondta Bea. — Halló!, mondom, Stefka úr?, és előadtam a tényálladékot. Mély csönd. Aztán Stefka elvtárs megkérdezi, hogy tudom-e az emberek nevét. Kikét? Hát, akik kiszállították a Bettyt. Nem mutatkoztak be, Stefka úr, mondom. Hát akkor sajnos, honnan tudja, kik szállították? Mondom, tulajdonképpen, kivel beszélek, én nem a szállítókat okolom, hiszen originál csomagolású volt a Betty. Originál?! Hát akkor kérem miért nálunk reklamál, csattan föl Stefka elvtárs, forduljon, oda, ahol vette és lecsapja a kagylót. — Máskor két óra alatt ki lehetett békülni veled, most valahogy nem megy — mondta Bea. — Fölhívom a Domust, a reklamációt, sajnos nyolc napon belül kellett volna reklamálni, mondom, akkor rendben van, mert én reklamáltam nyolc napon belül, bizony, csend, mély csend, keresik a reklamációt, nincs ilyen reklamációnk, mondja a kemény női

21