Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 4. szám - Berkovits György: Burkai Mátyás nevezetes napja: elbeszélés

hang, nagyon sajnáljuk kérem. — Nem akarok még jobban kikészülni, és kapaszkodni sem akarok — mondta Bea. — Üvöltöttem, a kurva anyátokba, Eszter kiborult, hogy lehet ilyen durván beszélni, akárkivel, összevesztünk, hát igen. —Tele vagyok kétségekkel, kapcsolatunkat figyelve ... — mondta Bea. — Kiabálunk egymásra Eszterrel, tárcsázok ismét, ordítom, hogy megírom az esetet a Pártközpontnak, megírom, ordítom, várjak egy kicsit, mondja hirtelen lágyabban a kemény női hang, és jé, igen uram, elvtársam, itt a reklamációja, meglett, és hosszasan magyarázni kezd az egyre lágyuló női hang a Domus és a Boy kapcsolatáról, mondom, ez engem nem érdekel, majd a Minisztertanács, hogy várjak, időbe telik, amíg kivizsgálják. — Egy vak lóért nem adnám, ha valami jobb jutna már végre nekem — mondta Bea. — A végsőket járjuk, nézzük egymást Eszterrel, farkasszemezünk, remegünk a feszültségtől... azóta is várom a reklamációm kivizsgálását. — De nagyon vonzódom az ilyen pasikhoz ... — mondta Bea, s bőgni kezdett. Burkai viszont nem bírja, ha valaki, főleg ha nő, sír, bőg, ez felbőszíti. — Jobb, ha elmész, mielőtt infarktust kapok — ordította Burkai. — Halj meg, halálnak halálával halj meg — bőgte Bea, és elrohant.

Burkai egyre rosszabbul érezte magát. Úgy feküdt az ágyán, mint egy halott. Hol lehet most Nagyeszter? — járt a fejében folyton.

„Persze, hogy Párizsban van, Párizsban, hol lehetne máshol, mint a Quartier Latinban, a Boul’Mich’-en sétál, ott sétáltunk gyakran hetvenben, s egyszer összevesztünk, egy hosszú hajú, magas hapsi figyelte vitatkozásunkat, Eszter elrohant, rohant, rohant én utána, a hapsi is utána vetette magát, hamarabb odaért mint én, s Eszter vállára tette a kezét, mosolygott rá, odaértem, s akkor Eszter nevetni kezdett, lesöpörte a hapsi kezét a válláról és megölelt, megcsókolt, igen, nyilván Párizsban él, a Café de Flore-ban tanyázik, Sartre asztalánál, mert ott most van hely, hiszen az öreg már nem él”.

Csöngettek, megérkezett Kiseszter — a nagymama csak a kapuig kísérte —, magas, korához képest sokkal nagyobb, szép, arányos arcú, fekete lány. Kiseszter átölelte, és megcsókolta Burkait, adott neki egy Donald rágót örökbe, aztán szétnézett. —Vendég nincs? — kérdezte sértődötten. — Nincs — mondta kurtán Burkai. — De kár — szomorodott el Kiseszter — már megint magunkban vagyunk.

Burkai kicsit megbántódva, de esdeklően vonta magához a lányát.

S akkor — ki tudja hányadszor ezen a napon — ismét felberregett a telefon. Burkai bosszúsan felnevetett. — Halló! Itt a Burkai-művek ... — Itt Eszter, Nagyeszter — vágott közbe a jól ismert hang, szóhoz sem hagyta jutni Burkait, egy lendülettel mondta el: — Egyébiránt mindenért vállalom a felelősséget és tudom, hogy csak én vagyok a hibás mindenben, vicc nélkül, már azzal is, hogy megszülettem. Hiba volt, de most már mindegy. Különben szeretném látni a lányomat, nemsokára kihozatom, remélem beleegyezel ... Kérem a kislányomat, beszélni szeretnék vele . . .

Burkai átadta a kagylót Kiseszternek szótlanul. S akkor hirtelen megérezte, hogy a nyomás elmúlt a szíve tájékáról. („Mintha kiüresedett volna a mellkasom”). A zsibbadás megszűnt a nyakában és a felső karjában. („Mintha megállt volna a vér áramlása a nyakamban és a felső karomban”). S nem dobolt többé a vér az agyában. („Könnyűnek éreztem a fejem, szinte súlytalannak”). Elsírta magát. („S akkor valami görcs állt a torkomba és potyogni kezdtek a könnyeim, hát még ilyet”). Sírógörcsöt kapott. („Hiába volt minden erőlködésem nem tudtam abbahagyni a könnypotyogtatást”).

Tehát Burkai átadta a kagylót Kiseszternek szótlanul. — Halló! Itt édesanyád, ugye, eljössz hozzám, kicsi?! — Kiseszter nem szólt egy szót se, kiejtette a kagylót a kezéből, és odaszólt az apjának: — Miért hazudtál?

De Burkai már tudta a választ.

22