Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 4. szám - Berkovits György: Burkai Mátyás nevezetes napja: elbeszélés
BERKOVITS GYÖRGY BURKAI MÁTYÁS NEVEZETES NAPJA 1982. május 2-án, már egészen korán reggel felhívott Burkai Mátyás, összerezzentem, amikor bemondta nevét a kagylóba, mi a fene, a szarházi, évekkel ezelőtt, amikor utoljára találkoztunk, mélyen megbántott, mint soha senki más. Igyekeztem kitörölni az emlékezetemből is. Matyi azt mondta a telefonba, visszafogottságot erőltetve magára, szeretné, ha analizálnám. Nem állítom, hogy nem lepődtem meg — ne viccelj, öreg, mondtam valami ilyesmit —, azt sem állítom, hogy szívesen beleegyeztem. De elégtételt azért éreztem. Matyi gyorsan beszámolt arról, hogy egyedül él kislányával — hm, morogtam meglepetést színlelve, de egyáltalán nem csodálkoztam azon, hogy a felesége elhagyta. Nem bánnám, ha egyszer el tudnám felejteni azt a napot — sajnos nem megy —, amikor utoljára beszéltem, tizenegy évvel ezelőtt, Burkai Matyival. Meglátogatott feleségével, Eszterrel — micsoda tüneményes nő állapítottam meg akkor magamban — mély lelki izgalommal vártam ezt a találkozást, mert évfolyamtársakként, úgy tűnt, örök barátságot kötöttünk, ezért nem tudtam mire vélni, én marha, hogy az egyetem elvégeztével miért maradt el Matyi, sóvárgó vágy élt bennem utána — ha röhejesen hangzik is, én bevallom, hogy szerettem Matyit — még reméltem, hogy felújíthatjuk egykori bensőséges kapcsolatunkat. Mit sem sejtve elevenítettem föl közös emlékeinket, élményeinket, persze bolondozva, nekem jól esett ez a játék, de mit tesz isten, Matyi ridegen, elutasítóan viselkedett, mint aki tudomást sem akar venni arról, ami vele, velünk történt, a seggfej, mintha erőszakosan, tervszerűen meg szerette volna semmisíteni életének ezt a szakaszát, kimosni emlékezetéből — de Eszter!, mennyire érdekelte minden, ami Matyira vonatkozott, láttam, hogy rettenetesen bántja Matyi játékrontó viselkedése, meg az, hogy tudni sem akar nem is olyan régi dolgairól. Matyi gúnyosan, lekicsinylőén ilyeneket jegyzett meg: „Ugyan, te még mindig?!” „Azt hiszem, én már akkor sem.” „Hát ez a különbség köztünk!” S a stílusa, jó ég, az a meredek szöveg — bizonyítandó kívülállását mindenkin és önmagán is. Kiborultam, és azt találtam mondani: „Mindig tudtam, hogy kettőnk kapcsolatában te vagy a gyémánt én az üveg" — s miközben Matyi arcára a győzelem önelégültsége ült ki, Eszter együttérző, simogató tekintetével találkoztam. Matyi erre kijelentette csak úgy lezseren: „Én nem akarok megkarcolni senkit, még kevésbé megvágni, az egyenrangú kapcsolatokat szeretem”. Miért kellett ennyire megaláznia?! Máig sem értem. Ügy látszik nem számított neki, hogy elvesztett egy embert — engem. S akkor Eszter csendesen, szomorúan odaszólt Matyinak: „Neked senki és semmi nem éri meg?” Én meg hetekig nem tértem magamhoz. Amint Matyitől megtudtam most a telefonban, Eszter egyszerűen elutazott, szerintem jól tette, s többé nem adott életjelt magáról. Matyi kerestette, de csak annyit sikerült megtudnia, hogy Eszter valahol Nyugat-Európában él, de hogy hol, arra nem derült fény — jól elbújt Matyi elől. De nagy árat fizetett ezért, hiszen gyermekétől is meg kellett válnia. Persze nem tudom felfogni, miért nem a gyerekével együtt bújt el. Hamarosan rájöttem, két-három beszélgetés után, hogy egyetlen nap eseményei késztették arra Burkai Matyit, hogy hozzám forduljon. Mi is történt Matyival azon a nevezetes napján? 10
