Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 3. szám - MŰHELY - Kökény János: 1919 izzásában: gondolatok az Optimisták írójáról
militarisztikus erőszakkal lehet”, de a jövőt tekintve szembefordul az erőszak szellemével. Az „élethalálharc- és a gyűlölet-ideológiákkal” — mint „a kapitalizmus legsajá- tabb termékeivel” szembeszegezi azt a követelményt, hogy a proletariátus szolidaritása töltődjék fel a „krisztusi koncepciójú testvériséggel”. Ezek a gondolatok azt jelzik, hogy a munkáshatalom iránti várakozásait csak részben érezte megvalósulni. Milyen fejlemények vezettek nézeteinek ilyen alakulásához? Későbbi műveiből tudjuk, hogy vágyait és a valóságot szembeállítva nem vette kellően figyelembe, hogy a körülötte átalakuló társadalom átmeneti állapotú. A proletárdiktatúra létrejöttét győzelemnek ítélte, holott az „csak a győzelem előfeltételeit teremtette meg”. Utólag visszatekintve önkritikusan azt írta, hogy hibásan a tető építésének az idejét vélte elérkezettnek, „mikor még a ház sem állt”. Abban például igaza volt, hogy helytelenítette a negatív összetételt egyes vidéki tanácsok esetében; ezt azonban túlzottan általánosította. Saját budapesti kerülete munkástanácsáról sem volt jobb véleménye: annak első üléséről úgy nyilatkozik, hogy „más se történt, mint torzsalkodások és személyes sérelmek felhánytorgatása”. Egyik fő problémájává a személyes érdekek érvényesítésére felhasznált egyéni hatalom kérdése vált. Amint Az út című kisregényében írja, keserűséggel töltötte el, hogy a szavak frázisforradalmiságával, az atmoszféra előidézte forradalmi „rálicitálással”, a hivatalokban a régi világtól átvett szolgabírói hanggal is találkozott. Vidéki toborzóútjának eseményeiből nem azt emelte ki, hogy a végigjárt területek ifjúmunkásai, diákjai, régebbi szervezett munkásai s különösen a bácskai menekültek szép számmal jelentkeztek a Vörös Hadseregbe, hanem hogy csekély az eredmény, hogy a többségi dolgozó parasztság s a munkásság másik része pasz- szív maradt. Egyéni felfogása az volt, hogy „aki ölni tud egy célért, annak halni is kell tudni a cél érdekében”. Alföldi toborzóútján viszont azzal, a munkások által feltett kérdéssel találkozott: „De ha én elmegyek most katonának, és meghalok, mi hasznom van az egészből?”. Válaszát, az osztályöntudatra s az ellenforradalom elleni harcra hivatkozást utóbb nem találta eléggé meggyőzőnek. Tépelődésre késztette e kérdés. Toborzóútja alkalmával reálisan látta, hogy a régi tisztikar többsége nem akarta beengedni az új szellemet a hadseregbe; ezzel szembefordulva „proletárgondolkodásra buzdította a bakákat”. Negatívan fogalmazott a budapesti munkásság április 16-a utáni magatartásáról. A munkásság nem mozdult — írta később az Optimisták ban. „Azt akarták, szedjen a Vörös Hadsereg máshonnan katonát, a rossz lelkiismeretüket csak megnyugtatta egy-egy a frontról visszasomfordált tanácstag; jólesett a gondolat, hogy mások se jobbak". Viszont örömmel írt május 2-a nagy fordulatáról: A munkások meghallották Kun kérését, „és azzal feleltek, hogy huszonnégy óra alatt fegyelmezett munkás-zászlóaljak álltak készen, és indultak a frontra”. Korábban, a polgári társadalom világában, az alulról vívott osztályharcban — értelmiségiként éppen morális érvekkel alátámasztva —vállalta az elnyomottakkal együtt vívott harcot. Most, a proletárhatalom létrejöttével — amint erről a Szemben a bíróval soraiban szól — „az erőszak alatt szenvedőből az erőszakot gyakorló új uralkodó osztály képviselője” lett, s egyre gyakrabban kellett a hatalom képviselőjeként szembekerülnie az emberekkel. A felülről vívott osztályharcban, a győzelem hite idején felébredtek benne a morális gondolkodásra hajló értelmiségi aggályai. Kérdéssé lett számára, hogy „az egyéni lelkiismeret és felelősség hogyan viszonylik a taktikailag helyes kollektív cselekvéshez”. Ennek a magatartásnak értékelésekor látnunk kell, hogy „moralizálásával” is a munkásmozgalmon belül maradt, annak erkölcsi tisztaságát, ezzel belső szubjektív erejét féltette. Kibontakozó etikai kétségeit azonban félretette, amikor a munkáshatalom veszélybe került, amikor küzdeni kellett érte. A román támadás április 16-i megindulása után előbb kormányzótanácsi megbízásból agitátorként a gyárakat járta, majd önkéntesen a frontra ment harcolni (tudatosan nem politikai megbízottként, hanem közkatonaként). Másfél 69
